A kortárs költészetben egyre gyakrabban fordul elő az elhagyás, a kihagyás, a hiányos szerkezet alkalmazása, miközben az értelemátvitel retorikai-stilisztikai alakzata, a metafora pedig mintha visszaszorulóban lenne. Bizonyára a hiányos szerkezetek okolhatók legelőbb a kortárs vers úgymond „érthetetlensége” miatt. Klasszikus verseken szerzett olvasói gyakorlatunk számára ugyanis közelebbi az értelemátvitel többértelműségének kibontása, mint az üres helyek értelmezési gyakorlata.
Pedig a kihagyás, az elhagyás, az elhallgatás alapvető módszere az irodalomnak, nemcsak a kísérleti költészetre jellemző. Bizonyára mindenki számára ismert, hogy az írók mindig a törlést, a kihagyást, a szöveg „meghúzását” tartották nehezebb – vagy mondjuk így: igazi –feladatnak, nem pedig magát a szövegalkotást megelőző folyamatot. Számukra nem a „mit” megírni, hanem a „hogyan” megírni kérdése az igazán lényeges. Az írás voltaképpen az elhallgatások praktikája, az elhallgatás művészete. Az irodalmi alkotás születésének alapfeltétele a kihagyás. Kosztolányi Dezső írta erre vonatkozóan a következőket:
„Hogy keletkezik a vers, regény, dráma?
Úgy, hogy élményeinkből valamit hangsúlyozunk, valamit kiválasztunk, valamit magasba emelünk. Valamit megtartunk, valamit kihagyunk.
Rész, kis rész, beszélj az egész helyett, beszélj az egész élet, beszélj az egész világ helyett.
De mit tartunk meg? Mit hagyunk ki? Ebben van a költészet ősi kérdése.
A nagyok ezt tudták, már régen. Egyiptomban, Görögországban. Költő, tartsd meg a fontosat, hagyd ki a nem fontosat.”1
Kosztolányi tehát még arra figyelmeztet, amit a stilisztika ellipszis névvel illet, és alapvetően a kevésbé lényeges szónak a mondatszerkezetből elhagyását jelöli. Az az elhallgatás viszont, amiről most a versek kapcsán beszélünk, inkább a retorikában aposziopézisznek nevezett, fontos hiányt jelölő alakzatnak felel meg. Sőt, miként később rátérek, a versben megképződő ürességgel szemben költőink megtalálták azt az ironikus beszédmódot, ami mintegy visszavezet az értelemátvitel tüneményes világába.
Füst Milán esztétikai előadásaiban kiemelten foglalkozik az „üres helyekkel”. „S a következő kérdésekre kell felelni mindenekelőtt, hogy: Mi jobb tehát? Ha az ember minél több, a valóságra emlékeztető elementumot vesz fel írásbeli előadásába, vagy jobban teszi, ha ebben szerény? Mert hisz az is mondatik a művészetről, hogy az elhallgatások praktikája – s vajon igaz-e ez?”2
Ács Károly versét hozom példaként. A Morák és morálok című epigrammájában a műfajnak megfelelően a csattanó előkészítésére, kihegyezésére használja fel a hiány tudatosítását a versolvasóban:
Cinkossággal ezért – túl magas ár! – ne fizess!
(Rossz vers – nem tagadom: rövid első szótaga sántít
egy mora híján; vajh jobb-e a dupla morál?)
Ács kései költészetére alapvetően jellemző az ellipszis. Kihagyások, elcsuklások, pontokkal jelzett szavak sokasodnak a vers testében, újabb tereket nyitván a folytatásra, a továbbgondolásra, az átértelmezésre.
Nagy Zopán versei is a klasszikus alakzatok felől építkeznek, de Ács Károly görög-római alapozása helyett a távol-keleti eszmerendszerek versbéli áttételeit helyezi előtérbe. Tudva levő, hogy az európai, és vele együtt a magyar költészetbe is távol-keleti versformaként-műfajként legelőbb a haiku, a tanka, a waka lopózott be, miután a múlt század elején a Jugendstil mellett a művészek érdeklődése Ázsiára és Afrikára is kivetült. Csakhogy a zsidó-keresztény hitvilág és a buddhizmus és a rájuk épülő mentális reprezentáció érintkezik ugyan, de nem igazán találkozik, a hit és az elfogadás különböző vágányokon halad, így a zen buddhizmusra épülő nyelvi művészet alapvető műfaja, a haiku gyakorlatilag átültethetetlen az európai vagy a magyar költészetbe. Nagy Zopán is úgy írt haikukötetet, hogy elmerült a zen és a tao, nem utolsósorban a haiku világában. A különböző bölcseleti, vallási és poétikai világok egymáshoz közelítése nála is a képtelenség érzetét vetette fel, ami nyomán a távol-keleti versforma és műfaj magyarra idomítása feletti kételyét hangsúlyos iróniával a következőképpen fogalmazta meg: „ Hogyha nincs vége / (ide hét szótagszám kell) / van-e (v)eleje?” Az 5+7+5 morás versképletű haiku középső sora, az „ide hét szótagszám kell” kétszeresen is provokatív: banalizálja a műfaj mibenlétét, mondván, innét, a középső, leghosszabb sorból valami hiányzik, itt csak üresség van, ami bármivel betölthető, csak hét szótagra van szükség, másfelől pedig nem is szótagokról van szó, hanem morákról, ami verstani értelemben nem ugyanaz. Nagy Zopán viszont éppen azzal mond nemet a haiku nyugati domesztikálására, hogy üresen hagyja a sort, ami verse szerint bármivel betölthető lenne.
Ádám Tamás Plázs című verséből egyetlen szakaszt idézek, ami nyomán a költemény egésze nem tapasztalható, viszont az irónia, miszerint a versből kikopott a metafora, mert ami a jelentésátvitel révén megragadható, az halott metafora, tetten érhető, és a vers arra utal, hogy a költő inkább hagyjon üresen alakzatokat a versben, mint hogy döglött képekkel operáljon: „kellene ide egy szó / a plázs helyett / valódi tengerpart / igazi haj(;) műfű csere” (Plázs). Ugyanő egy másik helyen szinte már ösztönösen él az elhagyás stilisztikai-retorikai-poétikai alakzatával, de ismét ironikusan, mert a verstestben megnevezi az ellipszis helyét: „pihensz(;) engedve a kísértésnek / egy kihagyható sor az olvasónak (:) / ’melleid párától dagadó hegyek’” (Hegymenet).
Végezetül figyeljünk meg egy radikális és friss példát a költői elhagyás praktikájából, ahol a vers önnön ellipszis jellege tematizálódik. A még gimnazista Antalovics Péter versei közt olvastam a Kilátóban a következő költeményt: „ide vers kellene / de ez csak blöff // az ide meghatározhatatlan / az ide is blöff / a vers bizonytalanság bizonyítványa / a vers i blöff / a kellene végtelen szó / a kellene is blöff // a vers nem örök / ide örök kellene / ami nem blöff // vagy nem” (Ide cím kellene).
Mire is emlékezteti olvasóját Antalovics Péter verse? Az értelmezés határainak bölcs felismerésére, arra, hogy a vers azáltal válik műalkotássá, hogy elbizonytalanítja olvasóját értelmezési lehetőségei felől, és legitimizálja egyéni olvasatának autonómiáját. Valamint arra, hogy a versben megjelenő hiányos alakzatok, ellipszisek nem a hiányt jelölik, hanem az ürességre mint poétikai alakzatra és egyben léttapasztalatra utalnak.
1 . Kosztolányi Dezső, Káté, in uő., Nyelv és lélek, Bp., Szépirodalmi, 1971, 427., Idézi Prágai Tamás: Kivezetés a költészetből. Bp., Napkút, 2010, 102.
2Füst Milán: Látomás és indulat a művészetben. Bp., Magvető, 1980, 153.
