Primož Čučnik a szlovén költészetnek az elmúlt század kilencvenes éveiben jelentkező nemzedékéhez tartozik, fordítói szerint egyik meghatározó alakjának tekinthetjük. Műveit több nyelvre lefordították, magyarországi folyóiratok is közölték verseit, Lanckor Gábor és Orcsik Roland pedig 2010-ben fordította magyarra az 1995–2005 között keletkezett költeményeinek válogatott kötetét Versek nem fogadott hívásokra címmel. A szerző maga is fordít, lengyelből, angolból egyaránt.
A könyv ennélfogva kényszerűen veti fel az irodalmi szövegfordítás, jelesül a versfordítás soha le nem zárható kérdését, a szöveghűség és az átértelmezés vállalásának dilemmáját, annak örökös kételyét, hogy a fordítás révén vajon azt kapja-e az olvasó, amit a szerző szándéka szerint leírt. Költemény esetében természetesen nehéz szerzői szándékról beszélni, inkább képekről, hangulatokról, érzelmekről gondolkodhatunk. A nyelv ugyanis, amelyen a vers íródott, egy önmagában többjelentésű üzenő kód, és a fordítás nyelve ugyancsak egy többjelentésű üzenő kód. Jellegénél fogva minden nyelv pontatlan, mert a szóalakkal jelölt fogalmak értelmezése mindig tágabb, inprecízebb magánál a fogalomnál, így egyéni, és azonos nyelven belüli értelmezésük is túlfedéseket idézhet elő, de az interpretációk akár el is csúszhatnak egymás mellett. Primož Čučnik költészete folyamatosan szem előtt tartja, hogy a vers nyelvből épül, nyelvben születik, ami bármilyen költői mesterkedés nélkül is többjelentésű értelmezési tartományt hív elő, ennél fogva felesleges is valamiféle cerebrális megértésre törekedni versolvasás során. Pillanatnyi döntések című versében írja: „»Nincs időm«, mondjuk, de mire gondolunk?/ a jelentések elkülönböződnek…” (75.), vagyis utal rá, hogy a leghétköznapibb kommunikáció is szinte értelmezhetetlen, amennyiben a felszínnél mélyebbre kívánunk tekinteni. De ne óhajtsuk ezt, mert a napi szóbeli értekezésnek a matematikai szigorú, de továbbra is inprecíz definíciókra bontása őrületbe kergető, és végképp felesleges tevékenységnek bizonyulna – fűzhetjük hozzá. A költő is következőképpen fejezi be az imént idézett sorát: „…életre keltik a beszélgetéseket”, ergo az apró félreértések gazdagítják a társalgást, lehetőséget nyújtanak a „tisztázás” kedélyes párbeszédére.
A versolvasás során az egyén egyedül áll a költeménnyel szemben, amelynek nincs esélye árnyalni jelentését, csupán azt közvetíti, amit a szerzője betűk és írásjelek megjelenítésével vagy elhagyásával megjelölt. A köznapi kommunikációval szemben ebben az esetben egyetlen személynek kell lefolytatnia a dialógust, amiben a néma társ csupán jelenlétével vesz részt. Némaságával csupán növeli a félreértés, a félreértelmezés esélyét. Pontosan így látja ezt a költő is Levél című versében: „A legtöbb verset nem értem. Még a sajátjaimat is csak félig, / és csak néha az egészet. Van, amelyiket hússzor elolvasom, / van, amelyiket épp csak súrolom. Nem érintjük egymást. / Ritkák az olyanok, amelyek fölfénylenek, és nem kell tovább fejtegetnem őket, mert szerelmes leszek.” (9.) Ez persze nem a költészet kritikája – bár akár akként is olvasható –, hanem a vers természetének megfogalmazása, és talán Primož Čučnik spontaneista ars poeticájának bevezetője. „Ülünk és kérdjük: lehetséges még a tiszta kép, / mely zeneként, mellébeszélés nélkül lelkesít / a refrénként ismétlődő napokban” (25.) – olvassuk a Boldogság keresése című versben, ismét a természetes gesztusok, a spontán fogalmazás, a tapasztalás folyamatos belső áramoltatása, a gyermekien egyszerű, tiszta nyelvi világ megképzése iránt elkötelezett poétikára utaló jelzésként. A költő a szlovén nyelvű kötet előszavában meg is fogalmazta, hogy milyenek és miről szólnak versei. Ebből Orcsik Roland a magyar fordításkötet utószavában a következőket idézi: „A legegységesebbek, illetve legtöredezettebbek mindig erről és arról, noha nincs külön témájuk, noha valahol szétszóródtak, mindig arról szólnak, hogy a nyelvben íródtak, amelyen már írtak, és amellyel már több rímes és szabad verset írtak, amelynek saját ritmusa és hangzása, saját belső logikája és belső szükséglete, saját szabad tere van” (89.).
A nyelvi és képi egyszerűségre, közvetlenségre törekvő, sajátos regiszterekben megszólaló, zenéhez és irodalomhoz áthallásokkal és közvetlenül is kötődő költői világ nyelvi transzponálása vélhetően egyszerűbb feladatot rótt a fordítókra, mintha teljesen hermetikus költői alkotásokat kellett volna átültetniük. Ezt viszont nem merném fennhangon hangoztatni, mert meglehet, hogy nincs így. Az kétségtelen, hogy akadályokba is ütköztek, hiszen már a kötet eredeti címét is meg kellett változtatniuk, ugyanis a kétértelmű szlovén szókapcsolatnak (balta a mézben) a magyarban nincsen másodlagos jelentésbeli hozadéka (megfogta az Isten lábát). A fordítók munkájának megítélésére nem vagyok hivatott, azt viszont elmondhatom, hogy munkájuk révén feltárult előttem a fiatal szlovén költő versvilága, és annak esszenciális megfogalmazását magaménak is érzem, olvasatom által kisajátítottam: „Nem értem / a költészetet, bár vonz és elmerít és felemel, / szavakat suttog körkörösen, játszik velük, hogy milyen / erős és gyenge vagyok, fél és egész vagyok…”
