Csábító az egyszerűség, ami nyomán Danyi Magdolna irodalmi szövegeket elemző, értelmező írásainak válogatását a legkézenfekvőbb szóval Értelmezéseknek nevezte el. Nekem nyomban az Új Symposion főszerkesztői (1974–1980) feladatkörét végző, céltudatos, visszafogottan elmélyülő, kifejezésében egyszerűségre törekvő Danyi Magdolna jutott eszembe a kötetről. Nem csupán címe miatt, hanem mert a gyűjteményben több olyan szöveget újraolvashattam, amelyek abban az időszakban és az említett folyóiratban jelentek meg, s tagadhatatlanul részét képezték irodalmi tájékozódásomnak. Már csak azért sem lehetek kellően hálás útbaigazító írásaiért és az általa ajánlott olvasmányokért, mert ő adta kezembe a párizsi Magyar Műhely Szentkuthy-számát, ami egész életemre meghatározta érdeklődésem és az irodalomról szóló gondolkodásom.
Válogatott értekező írásainak gyűjteménye hat tömbre tagolódik, de ezek a tömbök nem különülnek el minden esetben élesen egymástól, a vajdasági és a magyarországi magyar költészet neves képviselőivel több helyen foglalkozik, Paul Celan és Pilinszky János költői attitűdjét, emberi habitusát és poétikáját ugyanígy különböző tematikus egységek keretében járja körül. A Symposion és az Új Symposion internacionalista hagyományainak tudatos továbbéltetése csendül vissza az egykori Jugoszlávia szerb és horvát nyelvű alkotásainak, illetve a más, idegen nyelvű szerzők műveinek olvasatában. Egyedül a hatodik szövegtömb látszik a szövegnyelvészet, a retorika, a szemiotika és a stilisztika fogalomköre által szorosan körbehatároltnak. Természetesen a tematikus és időrendi – nem utolsó sorban terjedelmi – szempontokat figyelembe vevő szerkesztés ettől sokkal árnyaltabbá teszi a kötet fölépítését. Mindhárom szempont nyomán ugyanis kimaradtak egyes fontos írások a gyűjteményből, mások pedig egységet építve kerültek egymás mellé, felmutatván a szövegértelmezést vezérlő egyéni szemléletmód alakulását, de a szövegtan tudományának behatolását is az irodalom interpretációjának személyes gyakorlatába.
Az Értelmezések kötet olvasójának, amennyiben először találkozik Danyi Magdolna írásaival, nem árt tudnia, hogy a szerző költő és irodalomtudós. A világ lírai interpretációjának egyéni gyakorlata és mások költészetének tárgyilagos megismerése közt vibráló feszültség szinte predesztinálná az esszéírásra. Ezzel szemben Danyi Magdolna a válogatott értekező írásainak Jegyzetében jelzi, hogy fiatalkori esszétanulmányai „magányos kísérletek maradtak a fiatalkori mindenről gondolkodni és beszélni akarás erős fényében”. Erről jut eszembe, hogy két-három éve újra elolvastam a szerzőnek az öregedésről szóló esszéjét1, és ennek kapcsán bizton állíthatom, hogy ezek ismeretének hiányában az olvasó nem kap teljes képet Danyi Magdolna értekező írásairól. Tény, hogy magán a köteten belül is eltérő a költészeti, illetve prózai és drámai művek elemzésének aránya a líra javára, viszont ez a kutató érdeklődés folyománya és semmiképpen sem számon kérhető jelenség.
Az Értelmezések Domonkos István modern poémáinak elemzésével kezdődik, és ezt könnyen a betűrendes sorrend követésének tudhatnánk be, de nem arról van szó, hanem annak a máig is ható benyomásról, amit Domonkos költészete a fiatal költőnőre, folyóirat-szerkesztőre tett, hasonló intenzitású elragadtatást okozva, mint az ifjúkori kolléga és úgyszintén költőtárs, a festő Maurits Ferenc munkái, amelyek egyikéről Danyi Magdolna elragadtatott hangú miniesszét írt a kötetét útra bocsátó Jegyzetben. Jó újraolvasni ezeket a tanulmányokat, mert fegyelmeznek, és elriasztanak a csapongástól. Az 1994-ben írt, Bevezető jegyzet a Kormányeltörésben című vers olvasásához első mondatában például leszögezi, hogy, ez a hosszú vers konkrét költemény. Amennyiben nem foglalkozunk behatóbban a költészet elméletével, automatikusan a vizuális költészet körébe utaljuk a konkrét költeményt, megfeledkezvén arról, hogy a konkrét költészet voltaképpen a poézis hagyományos nyelvének és természetének mivoltát fürkészi, és annak átrendezésére irányul. A tanulmányszerző elfogulatlanságát jelzi, hogy a Domonkos által versszervező erőként működtetett nyelvi erózió poétikai szerepének igenlése mellett Sinkó Ervin munkásságának az inkább próza és esszé felé hajló periódusában született versei kapcsán a tudatos formateremtésig el nem jutó megszólalásban az „ihletett, elmélyült pillanat véletlenszerűen csodatevő hatalmát” emeli ki. Nem állhatom meg, hogy ne vegyem észre, e fontos válogatásban, ami tetszetős tördeléssel, kemény fedelek közt, Maurits Ferenc munkáival illusztrálva jelent meg, az Őszikék című szövegből számomra nem derült ki, miről szól az írás, Gál László valamelyik kötetéről, verséről, esetleg versciklusáról talán. A szerkesztők a cím alá alcímet is írhattak volna, ugyanúgy, ahogy a tartalomjegyzékben szerepel: Gál László költészetéről. (A Történeteink ősze cím alól is hiányolom az eligazító alcímet, de ilyen a tartalomjegyzékben sem szerepel.)
A kötet írásai közt előre haladva egyre pontosabban megmutatkozik, hogy a fiatal tanulmányíró érdeklődési körét a valóság és a poézis viszonyára, ezen belül nemegyszer az aktív humanizmus, az emberi hitelesség, az élmény iránti hűség, a művészi transzponáltság viszonylatait taglalva fókuszálja, de ezenfelül egy, a strukturalizmus elméletétől a szövegnyelvészetig ívelő kutatói pálya is érzékletesen megjelenik a kötet által. A középpontban – a kötet első, a vajdasági magyar költészetet taglaló részében – mindkét irányú, a tradíció és a hagyománytörés felőli megközelítés nyomatékosítja, hogy a Symposion és az Új Symposion köré csoportosult költők a valóság költői megragadhatósága iránti kételyük nyomán szakítottak a hagyományos lírai modellel, ők már nem hittek a költői leírás kompetenciájában.
Fontos kiemelni Danyi Magdolna tájékozódásának sokirányúságát. Amikor például Maurits Ferencről, Fehér Kálmánról, Böndör Pálról írt, hasonló szenvedélyes megértési igénnyel fordult Ady Endre, Kassák Lajos, Miroslav Krleža művei irányába. Nem sorolom tovább, mert véletlenül említés nélkül maradnának olyan óriások, mint Kosztolányi Dezső, Mészöly Miklós, Weöres Sándor, Witold Gombrowicz…, pedig mind itt vannak a kötetben, viszont azt még feltétlenül hozzá kell fűznöm, hogy a tanulmányok középpontjában Paul Celan és Pilinszky János költészete áll, mint a háborúra és a fasizmusra adható művészi válaszok, illetve inkább az ezeket követő, lehetséges költői megszólalások példái.
Danyi Magdolna értekező-értelmező írásai ma is ugyanolyan hitelesek, mint megírásukkor voltak, több évtized után is izgalmas olvasmányok. Aki beleolvas az Értelmezések című, az irodalomkutató ámulásait és eszmélkedéseit dokumentáló gyűjteménybe, ezen tapasztalatán fölül bizonyára sajnálja, hogy a szerző túl korán felhagyott az esszéírással, mert ebben a műfajban is lehetett mondanivalója.
1 Az öregség beszéde. Új Symposion, 100. szám, 1973. augusztus, 954–958. p.
