Jeruzsálem 1099-ben keresztény részről történt elfoglalásakor véres áldozattal ünnepeltek a győztesek. A korszak krónikása és az esemény szemtanúja, Foucher de Chartres Jeruzsálemi História című művében a következőképpen írta le a történteket: „Ekkor egyes szaracénok, arabok és etiópok Dávid várába menekültek, mások viszont az Úr és Salamon templomába zárkóztak. E templom csarnokaiban is hevesen küzdöttek velük. Nem volt hely, ahol kardforgató vitézeink meg ne találták volna őket. Sokan Salamon templomának tetejére menekültek fel. Innen zuhantak alá halálos nyíltól találva. Ebben a templomban mintegy tízezer embert fejeztek le. Ha ott lettetek volna, bokáig vérben gázoltatok volna, mint mi. Mit is beszélek erről annyit? Egyikük sem mentette meg életét, de még a nőknek és a gyermekeknek sem kegyelmeztek…
Csodálatos dolgot láttatok volna ott, midőn a fegyverhordozók és a szegényebb gyalogosok, mikor értesültek a szaracénok ravaszságáról, a megöltek hasát felmetszették, hogy beleikből vegyék ki a bizánci aranyakat, amelyeket még élve nyeltek le. Ezért történt az is, hogy néhány nap elteltével a holttesteket nagy halomba gyűjtötték, és elégették, hogy a pénzt a hamvak között is megtalálják.1 Ekkehard von Aura német apát ennél is szemléletesebben ábrázolja az istennek aznap bemutatott véres áldozatot: „Ha valaki netán tudni akarja, mi történt a város ellenségeivel, akkor ím hallja, hogy a győztesek lovai Salamon előcsarnokában és a templom belsejében is térdig gázoltak a szaracénok vérében.”2
Hasonlóan szörnyű eseményekről számolnak be Amerikában az újkori krónikák is, amelyeket az indiánok ellen követtek el az európai hódítók a 16. században. A történészek persze jól tudják, hogy ezekben a konkvisztádorokról és utódaikról szóló borzongató, mindenféle elképzelhető kegyetlenkedésekről író beszámolókban ott működött már az akkor is létező hadipropaganda olajozott gépezete, az angoloknak ugyanis az volt a céljuk és az érdekük, hogy befeketítsék akkori ellenségeiket, a spanyolokat. A történészek azt is földerítették már, hogy Jeruzsálem sötét emlékű elfoglalása kapcsán a korabeli arab források meglepő módon nem számolnak be a lakosság teljes kiirtásáról. Mintha a keresztény krónikások mindenáron arra törekedtek volna, hogy a Józsué könyvében olvasható ószövetségi szentháború mintája alapján ábrázolják az eseményeket, úgy, mint a szentföld újbóli meghódítását, amelyben a keresztes lovagok és fegyverhordozóik jelenítik meg a zsidók 12 törzsének férfijait, a velük érkező zarándokok pedig a zsidó nőket és gyerekeket. A korabeli, bibliai ősmintákban ösztönzést, előképeket kereső középkori keresztény gondolkodásmódot ismerve ezen nincs miért meglepődnünk, ám nemcsak ez lehet a magyarázat erre az ellenségeik szenvedéseiben örömet lelő beszédmódra: a hódítói észjárás vallási fanatizmussal elkeveredett veszélyes változata is erre sarkallhatta a mesélőket.
Az enyhítő bizonyítékok ellenére sem lehet azonban vitás, hogy az európai hódítók, a keresztény hit igazságát tűzzel és vassal terjesztve leginkább arra a békességet és erőszakmentességet hirdető evangéliumi hitre hoztak szégyent, aminek a nevében gaztetteiket elkövették. Ugyanez az ellentmondás teszi hiteltelenné a törekvést, ha a demokráciát erőszakos eszközökkel, katonai erővel igyekszünk elterjeszteni, hiszen annak az egyik legfontosabb alapértéke a tolerancia.
A demokrácia lelke furcsamód egy olyan tartalom, ami vérben és erőszakban született, és amit a megfáradt gyűlölet tehetetlensége hívott életre az újkorban.
A magyarban a türelem és az eltűrés szavakkal visszaadható latin tolerancia szónak a békességre törekvéshez csak áttételesen van köze, abban az értelemben, hogy ha a tolerancia alapelvét következetesen érvényesítik, akkor annak hosszú távon társadalmon belüli és a nemzetek, civilizációk közötti béke lehet a valószínűsíthető eredménye. Maga a tolerancia azonban nem a békességre való hajlamból születik. Az abból való származását csak abban az esetben állíthatjuk, ha az erőszak megfáradását, a gyűlölt ellenség legyőzésére való képtelenséget és az ideig-óráig tartó fegyverszünetet békességnek kereszteljük el.
A tolerancia nem békés, a védekezés jogáról lemondó passzív elviselése-eltűrése a velünk szemben elkövetett igazságtalanságoknak és kegyetlenségeknek, önmagát cáfolná meg az ezzel a névvel illetett kifejezés, ha ezt jelentené. Nem a keresztény alázat erényéből és a nyújtsd oda a másik orcádat evangéliumi paradoxonjából eredeztethető, hanem az európai vallásháborúk korából, amikor az egymás legyőzésére képtelen szembenálló felek, belefáradva a szüntelen, a nemzetet a megsemmisülés határára sodró háborúskodásba, úgy döntöttek, hogy békét kötnek egymással, és ideiglenesen elismerik a másik vallás létezését az adott országban, tartományban.
A józanság szavára hallgató, nem véglegesnek szánt döntés végül tartós demokratikus alapértékké szilárdult Európában, először annak a fejlettebb nyugati felén, majd a francia polgári forradalom után a kontinens középső és keleti régióiba is fokozatosan behatolt. Kelet-Európa eltérő társadalmi viszonyaival magyarázható, hogy a tolerancia kiindulópontjának számító megegyezések, a különféle vallásbékét szavatoló türelmi rendeletek előbb születtek meg a keletebbre fekvő területeken, Németországban, Lengyelországban és Erdélyben, mint az újkori fejlődés fősodrába tartozó országokban, Angliában, Németalföldön vagy Franciaországban.
1 RHC Hist. occid., III., 349.
2 Rudolf Pörtner: A Szent Sír hadművelet. Európa Könyvkiadó, Bp., 1985. 220.
