(Tina Negus felvétele)
Egy teherkocsi dübörgése ébresztettefel(vagy a Nap első sugara, ahogy egyenesen a szemébe tűzött).
– A rohadt életbe! – tápászkodott fel fekvő helyzetéből.
Köpött egy hatalmasat, elfintorodott nyálának fémes ízétől. Mélyet sóhajtott, szinte marta tüdejét a hideg, tejfehér párát fújt a levegőbe.
Vagy tíz perc ide-oda botorkálás után végtagjai langyos vérhez jutottak, s ismét használhatókká váltak. Ha nincs a hatalmas öreg bunda, amit egy ismeretlentől kapott hat éve, nem élte volna túl a hideg éjszakákat. Meg is lepődött rajta, mi ütött belé, nem ajándékozunk el csak úgy egy használható ruhadarabot.
Körbetekintett. A város még az álom és a tétlenség szorításában nyugodott, csak itt-ott feleselt a csenddel egy kenyérszállító kocsi vagy egy sietős taxi. Ezen kívül semmi más. Állt a csendben. Állt a dermesztő hidegben. Gondolkodott. Elinduljon-e valamerre? Visszazöttyent a padra. Majd egy idő után felállt. Megindult. Valamerre.
* * *
Szerette figyelni az ébredő várost. Ahogy egyszerre kialszanak a lámpák, majd a szemeteskocsi és a hókotró zaja felveri a néma utcák szürke csendjét. Aztán megjelennek az első álmos és nyúzott arcok, először csak néhányan, majd egyre többen, míg végül sokan lesznek, egyre jobban sietnek, hangyákká válnak. A város és a hangyái. Rohanó léptek. Megszámlálhatatlan lépések (TAP-TAP... TAP-TAP...). Beleszédül a ritmusba: TAP-TAP... TAP-TAP... és mégis olyan embertelenül üres itt minden.
Nem siet sehova (ha az idő pénz, akkor ő milliomos). Nem, egyáltalán nem siet. Hova sietne? (Nincs munkahelye, nincs otthona, nincs családja. Van viszont egy bundája.) Iszonyatosan fájt a nyaka, az az átkozott pad elnyomta.
Még két utca...
Figyelte a szembejövő embereket (TAP-TAP... TAP-TAP...) . – Nem boldogok – szögezte le. Nem lehetnek boldogok, tele vannak gondokkal, folyton kockáztatnak, hajszolják magukat. Távoli kacajok csak az ajtó túloldaláról. És ráadásul embertelenül üresek is.
* * *
A két főutca kereszteződéséhez ért. Ez a sarok az övé volt. Már hosszú ideje csak és kizárólag az övé (TAP-TAP... TAP-TAP...). Most azonban ácsorgott ott valaki. Egy ismerős. Egy másik hajléktalan. – Mit keres ez itt? – kérdezte félhangosan. Felismerte, persze hogy felismerte vézna barátját (tényleg a barátja?), akinek szája szétnyílt, mint egy felszakadó seb, közben pedig láthatóvá váltak rothadó fogai.
– Már vártalak, te rohadék! – majd gyengéden hasba ütötte.
– Mit keresel te itt? – kérdezte most már hangosan is.
– Ne nyavalyogj, mutatok neked valamit – nevetett, és közben nyála a mellette álló arcára freccsent. Mélyre nyúlt kabátja zsebében és előhalászott egy Playboy magazint.
– A legfrissebb szám! – jelentette ki büszkén.
– Te ilyen szarságokra költöd a pénzt, amit összekéregetsz?
– Szarok rá, hogy mit gondolsz! – kiabált, miközben mohón lapozgatott, minden egyes oldalt alaposan áttanulmányozva. Sárga szemgolyói ide-oda jártak a gödrükben, mohón kortyolva fel a lebilincselő látványt. Egy idő után megunták az ácsorgást, leültek, hátukat a falnak támasztották. A mellette ülő hajléktalan elkezdett elhasznált cigarettacsikkek után kutatni, majd miután végre talált egy megfelelő hosszúságút, tüzet kért és ismét lehuppant melléje, még a lábait is kinyújtotta teljes hosszukban. Múlt az idő. Az emberek engedelmesen kikerülték a kinyújtott lábakat. Akik jobb felől jöttek, és akik bal felől jöttek (TAP-TAP... TAP-TAP...).
Idő. Múlt az idő. A délelőtt egy bizonytalan órájában egy elegáns kabátot viselő férfi állt meg előttük.
– Kérem, összehúzná a lábait? – kérdezte a tőle telhető legkedvesebb hangnemben.
Barátja (vagy legalábbis annak hitte) fel sem nézett az újságból. A férfi megismételte a kérést. Csend. A Playboy lapjai susogtak. Csend. A férfi önelégülten elmosolyodott, majd hatalmas, kisportolt (?) karjai meglendültek, és úgy kapta fel a vézna hajléktalant, mintha egy tollal teli zsák volna. A három lépésnyire levő kapualjba vágta, hogy csak úgy nyekkent. Utána lassú mozdulatokkal lesöpörte drága kabátját, és nyugodt léptekkel továbbment (TAP-TAP... TAP-TAP...)
– Láttad ezt az idiótát? – támolygott elő barátja a kapualjból.
Megvonta a vállát. – Igen, láttam – válaszolta. Barátja egy ideig még tapogatta sajgó tagjait, majd szó nélkül lelépett a járdáról. A rohanó autók közé. Nem köszönt. Nem nézett hátra. Ment (TAP-TAP.. TAP-TAP...). Ő meg örült, hogy végre elmegy.
– Hoppá! – hajolt le a földre. – Az újságját is itt hagyta.
Felvette, belelapozott. Szebbnél szebb pucér és félpucér lányok. A barátja kívánta őket?
Hatalmas csattanás hallatszott, egy ócska Ford fékének fülsiketítő zaja... Feltekintett. A Ford tulajdonosa, egy csinos szőke nő, fejvesztve rohangált összevissza.
Kívülállóként szemlélte a történteket. Nem döbbent meg, nem érzett elkeseredettséget, semmi hasonlót. Vajon a barátja fekszik véres fejjel a kerekek alatt? Vajon egy mentőkocsi távoli szirénáját hallja? Vajon mindez tényleg megtörténik? Ekkor a férfi feléje fordította a felismerhetetlenségig összezúzott arcát, és szelíden elmosolyodott. Most látta először (igen, az egyetlen barátját!) így mosolyogni.
* * *
– Miért mosolygott olyan szelíden? – tette fel újra és újra a kérdést. A hajléktalanok nem mosolyognak (legfeljebb ha beszerzik a Playboy legújabb számát, ha találnak egy elég hosszú csikket, vagy ha kapnak egy bundát). Az a mosoly egy utcán élő szánalmasan jelentéktelen életét tükrözte. Nincs semmi jelentősége. A francba is! Alapjaiban rengette meg mindazt, amit az életről és annak értelméről hitt. Azt hitte, hogy az ajtón túl nincs semmi. Semmi szerethető. Nincsenek boldogan viháncoló gyerekek és a tűzhely sem ropog. Aztán a barátja szelíden elmosolyodott és újra reménykedett.
Járta a sötét utcákat. A hideg elviselhetetlenné vált. Vastag bundájára fittyet hányva mardosta a bőrét. – Meg kell tudnom – hajtogatta. Egy keskeny sikátorba ért. Nem szeretett ide sötétedés után belépni, úgy érezte, mindenhonnan figyelik. Most viszont elszántan bemasírozott, félretolta pontosan a harmadik konténert és kivett mögüle egy öreg, megviselt aktatáskát. Pénz volt benne. Évek óta gyűjtötte. Minden egyes nap végén eljött ide és egy keveset félretett az aznap összekoldultakból. Soha nem volt elég bátorsága ahhoz, hogy megszámolja, mennyi is van benne, de már nem is érdekelte. – Miért mosolygott olyan szelíden? Csak egy módon tudhatja meg. Egész teste bizsergett, ilyesmit még soha nem érzett. Olyan érzés volt, mintha egy lebegő álomban lenne. Lehet, hogy álmodik? Egyáltalán, ki tudná meggyőzni arról, hogy ez a valóság? Futni kezdett.
* * *
Gondosan elhelyezte a táskát az ajtó tövében, majd futott tovább. Rohant sovány árnyéka után, és nem nézett vissza. Egyszer sem nézett vissza.
Leterítette a földre bundáját és ráfeküdt. Iszonyúan hideg volt, de teste egyre csak bizsergett. Nézte a csillagokat. Vajon hány ember masírozik át az éjen, és fel sem pillant az égre? Pedig a csillagok is csak azoknak ragyognak, akik nézik őket. Ha csak még egyszer élhetne, minden este úgy aludna el, hogy közben ezt a cirógató ragyogást figyeli.
– Most boldog vagy, te rohadék? – szóltak hozzá a csillagok. Olyan volt a hangjuk, mint a barátjának.
– Igen, az vagyok – mondta hangtalanul és szelíden elmosolyodott. – Hamarosan lelépek a járdáról…
(A novella a KMV múlt szombaton megtartott irodalmi vetélkedőjén a Kilátó különdíját kapta.)
