Hetek óta kínlódok már azzal a nyamvadt influenzával. Időről időre olyan magatehetetlenné válok, mint nyolcévesen: magába szippant az ágy, a torkom, légcsövem mint aki üvegszilánkot vacsorázott, és úgy köhögök, hogy megfogja a görcs a hasam… A patika forgalma már csak az általam elfogyasztott antibiotikumoktól a duplájára ugrott az elmúlt hónapokban…
Persze azért show must go on, bedrogozom magam hat tájt, aztán irány a színpad. Amit az Isten ád. Az orvosom már a haját tépi, nem érti, miért nem lehet egy színészt rávenni a fekvésre… Még mielőtt bárki a mérhetetlen elhivatottságra tippelne, lelombozom: a színész is csak ember, mégpedig fukar ember, aki nem szívesen kurtítaná meg a családi büdzsét holmi csip-csup influenzák miatt.
De mindezt csak magyarázkodás gyanánt meséltem el, mintha a betegség indokolttá tenné, ha a szülő türelmetlen meg trehány meg nem következetes… A kádból vettem ki éppen a csemetéimet. És pizsamát adnék rájuk, de csodák csodájára a pizsama, amit tegnap este húztunk fel frissen mosottan, csupa kulimász az ujja tájékán. Dúlok-fúlok magamban. Hát nem igaz, hogy ezek a gyerekek ennyire összebarmolnak mindent, hogy a csudába lesz koszos egy pizsama, amikor csak alszanak benne?! Persze, ha mélyebben magamba néznék, akkor tudnám a választ: az én hibám. Ha a gyerek előbb kel, mint én, akkor ne csodálkozzak, ha a pizsama mindenféle dolgokkal találkozik, mire én méltóztatok magamhoz térni. (Filctoll, gyurma, játék arcfesték…) Arról már nem is beszélve, hogy a kakaót is mindig pizsamában fogyasztják, és ha olyan engedékeny vagyok, mint a szóban forgó este is, és vacsora előtt pancsizunk, akkor bizony a vacsora is tálalva a hálóruhán.
Szóval pancsi után tiszta pizsamát húztunk, és asztalhoz ültünk.
Egyszer csak Lujzi, a négyéves kislányom kobakja eltűnik az asztal alatt, és majzlis kis száját buzgón törölgeti a pizsamafelső aljába, minden jel szerint „titokban”. Azt hittem, szétrobbanok. Hogy jut ilyesmi az eszébe?! Az én jól nevelt kislányom… hiszen soha nem csinált ilyet!
– Hát ezt a butaságot! Hogy képzeled?! Megérdemelnéd, hogy a tegnapi használt pizsamát adjam vissza rád!
Lujzi leszegett fejjel hallgatja egyre önmagába fordulóbb méltatlankodásom, kicsit elpityeredik, a kétéves hős kisöccse azonban befurakodik közénk, csípőre vágja kezét, és megpróbálja a létező legmérgesebb pofikát vágni:
– Ne bántsd Lizit!!! – és hogy még nagyobb nyomatékot adjon lovagi mivoltának, gyorsan szétnéz a szobában, majd fölpattan egy székre. Így már jó, így már nagyobb, mint én ülve, és ott veszi fel újra az őrző-védő pitbull pózt. És biztos, ami biztos, még egy kicsit morog is hozzá.
A mérgem volt-nincs, el is párolgott, elnevettem magam, a lelkem pedig duzzad a büszkeségtől. Lám, az én fiam már kétévesen mennyire férfi. Hogy megvédi a gyengét és elesettet még ekkora túlerővel szemben is… De a nyomaték kedvéért azért még megtoldom a leckéztetést egy-két mondattal.
– De azt azért, gondolom, tudtad, hogy nem foglak megdicsérni, ha a pizsamádba törlöd a szád!
Lujzi hallgat. Nem bűnbánón, nem szégyenkezve, inkább csak úgy, mint aki rám hagyja. Ezen akár el is gondolkozhatnék, de nem gondolkozok. Lulura tiszta pizsama kerül, majd visszaül vacsizni. És ahogy ez várható is volt, csak én vagyok a hülye, hogy időnap előtt újra átöltöztettem, a kobakja újra eltűnik az asztal alatt. De most nem közelít a pizsamához, csak mindkét kezével eltakarja a száját.
– Kaphatnék egy rongyot?
Komoly önuralomra van szükségem, hogy ne robbanjon ki belőlem menten a nevetés.
– Hát persze, gyere velem a konyhába – mondom leigázva, de egyre jobb kedvű leszek. Lulu ugyanis cirkuszi mutatványnak is beillő trükkösséggel áll fel az asztaltól, minden igyekezetével azon van, hogy nekem folyamatosan háttal maradjon, majd ahogy eléri a falat, azon nyomban hassal nekifordul, és oldalazva araszol a konyha felé. Aztán zsupsz! Bevágja magát a sarokba.
– Mért bújsz el?
– Hát azért, hogy ne lásd! – csattan föl, mint aki önmagára mérges.
– De hát kicsim, nincs semmi baj…
Mondtam volna tovább is, de Luzi hirtelen megfordul, megadón széttárja karját, „most mit csináljak, anya, látod, ez van!” arckifejezéssel ellép a faltól. Nem bírom tovább, nevetni kezdek.
– Leetted magad?
– Ühüm – mondja, de most már az ő arcán is bujkálni kezd a mosoly.
– De hát Lulu! Azért én nem haragszok! Az nem baj, ha baleset volt, én csak azért haragszok, ha szándékosan… – A gyerek arcán rakoncátlan mosolykák futnak végig. – Mi van? Az előbb is? Ja, hogy az előbb se… Az előbb is a…
– Igen! Az előbb se a számat töröltem a pizsamámba, hanem a pizsamámat a számba.
És engem újra elönt a buta büszkeség… Hát nem nekem vannak a legbájosabb gyerekeim?
