Kishegyesen, a könyvtár patinás bútorzatú olvasótermében helybeli születésű írókat megörökítő festmények teszik magasztossá a különös hangulatú kulturális szentélyt. Németh László festőművész jóvoltából köztük van a legrégebbi, egyben a legkevésbé ismert dr. Csabai István portréja is. A kép alatt egyetlen fukar adat: Kishegyes 1887 – Sopron 1950.
A könyvállomány kishegyesi vonatkozású részében találjuk Csabai István egyetlen kötetét, a Fakeresztek mentén – népek országútján című önéletrajzi regényét, melyet Budapesten adtak ki 1935-ben. A belső címlapon láthatjuk a szerző saját kezű dedikációját a hegyesi könyvtár részére.
Csodával határos módon maradt meg ez a testes kötet a régi állományból, hiszen ahogy eltűntek Dudás Kálmán könyvei, ez még inkább szemet szúrhatott volna a könyvügyben jártasabb népművelőknek. Nyilvánvaló: Csabai István az évszázad közepe táján itthon már annyira nem létezett, hogy a könyvével sem sokat törődtek. Szomorú dolog, de műve, arca, alakja, emléke egy félreeső helyen éppen így maradhatott meg a szülőfalu könyvtárában. Különben, ki tudja, említhetné-e most valaki? És csak itt maradt meg, mert, például, az Új magyar irodalmi lexikon sem jegyzi a nevét.
Számos rokona él ma is Kishegyesen, ám ahogy a nemzedékek cserélődnek, a leszármazottak tudatából egyre inkább úgy veszik ki az emléke. Pedig mennyire ragaszkodott a szülőfaluhoz, mennyire szerette a népes rokonságot! Frindik Verona (1904) és Csabai Mihály (1906) adatközlők szerint szinte belebetegedett az állandó távollétbe, és leveleiben mindig arról álmodozott, hogy egyszer hazatérhet az imádott szülőföldre, a rajongásig szeretett rokonok, szép emlékű iskolatársak, cimborák közé. Sokszor írta: ezek nélkül a messze távolban úgy érzi magát, mint egy száműzött. A nagy hazatérés azonban Csabai Istvánnak nem adatott meg.
Egyszerű gazdálkodó szülők gyermekeként, a századforduló táján kezdte középiskolai tanulmányait. Újvidéken érettségizett, majd Budapestre, onnan pedig Szegedre került. Egyre ritkábban jöhetett haza, mert tanulmányai mellett, Móra Ferenc bűvkörében, belekóstolt a hírlapírás mákonyába, az pedig minden szabadidejét elvette tőle. Így tartotta fenn magát, így szerzett magyartanári oklevelet. A diákkoszttól megcsömörlötten minden vágya szerint itthon, egy közeli városban szeretett volna állást betölteni és megállapodni. A kegyes kultuszminisztérium meghallgatta, és délvidéki gimnáziumba helyezte, a magyar és a német nyelv tanárának, Versecre. Így még távolabbra kerül a szülőfalutól, az övéitől.
Verseci éveire az első világháború kitörése tett pontot. Mint tartalékos tiszt, az elsők között kapta meg a katonai behívót, és csaknem öt év múltával látogathatott újra haza. Ezt a nagy eseményt kesergéssel és rossz előérzettel így írja könyvében:
„Öreg este volt, amikor megérkeztem Kishegyesre. A rossz, petróleummal világított vasútállomáson nem várt senki. Az állomással szemben levő vendéglő már be volt zárva. Kocsi nincs!… Csomagjaimat nem tehettem le sehol: ha nehezen is, vinnem kellett valamennyit!
A velem érkező utasok előresietnek. Magam maradok a dombon épült állomáson. Nézek a falu felé, melynek széléről egy, a sötétséggel vívott küzdelemben kimerült villanylámpa hunyorgat felém… Mi ketten – a lámpa meg én! – testvérek vagyunk…
Lassú léptekkel indulok hazafelé. Nem a csomagok súlya alatt fáradok; a tél hidege se nagy, kettős bundám még melegít is… Azért mégis fázom, és olyan nehezek a lábaim… Ötvenkét hónapi nehéz harc után egyedül – megyek hazafelé!… A nagy csendbe belekondul az esti harangszó… A gyermekkoromban magam húzta kisharang vékony hangja gyorsabb tempóra serkenti lábaimat… Örülök mikor elhallgat; érzem megint, hogy egyedül vagyok. Nem találkozom az úton senkivel.
Mikor házunk elé érek, már minden ablak sötét, nem tudják, hogy érkezem; nem várnak. Kopogtatásomra kinyílik az ablak, szavamra megnyílik az ajtó, s mikor beérek a szobába, a szülői szív és gyermeki szeretet csendes harmóniája tölti meg a házat, melybe immár húsz esztendeje csak, mint vendég járok!…
Reggel misére harangoznak… Megint a kisharanggal, amelyik engem az este hazakísért. Csodálkozom, hogy most nem úgy harangoznak, mint amikor még itthon jártam. Meg is kérdeztem az édesanyámat, hogy mi az oka annak, hogy mindig egy harang szól. – Jaj, fiam – kezdte a választ –, a háború alatt leszedték a toronyból a harangokat. Elvitték ágyúnak!… Nem hagytak csak egyet, a legkisebbet… Most mindég az szól. Nem is tudjuk, hogy mire harangoznak. Mindég azt hisszük, hogy haldoklik valaki, azért húzzák a lélekharangot… 1919. január 19-én csomagoltam. Minden holmim elfért egy kis kosárban… Elindultam abban a hitben, hogy húsvétra ismét otthon leszek.
Szüleim kikísértek a vasútállomásra. Itt búcsúztam tőlük, s beszálltam a vonatba, melynek ablakából még egyszer búcsút intettem az utánam néző édesanyámnak, édesapámnak, rokonaimnak, barátaimnak, ismerőseimnek, minden kishegyesi embernek, minden háznak, minden fának, a keresztnek, a toronynak, melyben azóta, amióta én otthagytam nem szól más, csak a lélekharang!” De mivel a hit a remény szüleménye, s a remény meg csalfa ábránd, amelyben csalódni emberi dolog, így a hit sem marad töretlen a szívben és a lélekben. A pokol bugyrait korán megjárt fiatal tanárember is csakhamar feladta a reményt, hogy hazatérjen. Budapesten doktorált, családot alapított; azután pedig a soproni reálgimnázium tanára, majd igazgatója pályája végéig.
Megtörtnek tűnt. A világháborúk vérzivatarai törhették meg. Vonzódása a szülőfaluhoz csak fokozódott, amint az a hazaírt leveleiből érződik. Személyesen többé nem látogatott haza. Pedig tehette volna, hiszen soha semmivel sem vádolták, s nem is volt miért bántani. Mégse jött. Önkéntes száműzetést vállalt, önsanyargatást, ha már a sorsa erre rendeltette. Alighanem örökre lelki sérült maradt, hogy nem volt mire hazajönnie. Itthon ugyan miből élt volna?
Az 1946. augusztus 12-én, Sopronban keltezett utolsó, saját kezűleg írt levelében számadást végez sorsáról, és fogadja: lélekben hazatér az oly kedves szülőfaluba, az oly kedves emberek közé. Többek között ezt írja: „A rajtunk pergő 1946-os esztendő az én életemben fontos és nevezetes határt jelez. Hatvan évnek előtte, augusztus 18-án jöttem a világra. Ötven évvel ezelőtt, június 17-én a magyar nemzet 1000 éves fennállásának emlékünnepén én szavaltam el az első verset, melyet – hála Istennek – azóta sem felejtettem el. Ezen a napon csókolta meg édesapám a homlokomat, s az apai öröm és büszkeség ezen csókja lelkesített fél évszázadon keresztül. Ötven évnek előtte – október első vasárnapján – hagytam el először a szülői házat, hogy német szót tanulni menjek Bresztovácra, mely tudomány egész életem, életpályám és munkám egyik alapköve lett. A magyar mellett a német nyelv tanára lettem.
Negyven évvel ezelőtt – június 11-én tettem le Újvidéken az érettségi vizsgát, kitűnő eredménnyel. Huszonketted-magammal léptem ki ezen a napon az iskolából az életbe és – tudtommal – a huszonkettő közül alig van még életben 2–3! Negyven esztendeje, hogy október 1-jén bevonultam katonának az Osztrák–Magyar Monarchia legnyugatibb pontján fekvő Bregenz városkába, a cs, és kir. 14. számú gyalogezredéhez. Az itt töltött egyéves katonáskodásomat tekintem életem legszebb, legboldogabb esztendejének. Az év leteltével kitüntetéssel tettem le a tiszti vizsgát, és 1908. január 1-jén, 21 éves koromban, tartalékos hadnagy lettem. Olyan életkorban, amilyennel a velem egy születési évfolyamosok sor alá álltak (sic!), és mint újoncok kezdték a 2–3 éves katonai szolgálatukat, én avval a ranggal álltam a régi monarchia hadseregében, melyet a legtöbb érettségizett, egyetemet végzett ember 28–30 éves korában ért el, vagy egyáltalán el sem ért. Egész életemben gondosan ápoltam és fejlesztettem katonai tudásomat, s a tartalékos tiszti létrán, 1936-ban, eljutottam az őrnagyi rangig.
Harmincöt évvel ezelőtt léptem a gimnáziumi tanári pályára. Hala Istennek, letöltöttem törvény szabta szolgálati időmet, átadtam helyemet egy fiatal erőnek, utódomnak.
Huszonöt esztendeje múlt június 28-án, hogy megházasodtam. Megengedte a jó Isten, hogy ezen a negyedszázados évfordulón egy szép, ünnepélyes szentmisén (melyet az új győri megyéspüspök, Sopron város volt plébánosa, Győrbe indulásának napján mondott) barátságunkat megáldotta.
Íme, ezek a felsorolt események mind évfordulók, amint jeleztem, nevezetes határkövek életemben.
Az volt a vágyódásom, hogy ennek az esztendőnek augusztus hó 18. napját szülőfalumban töltsem. Istenben boldogult édesanyámnak névnapja is ez a nap, melyen én születtem. Szerettem volna ezen a napon kimenni a jó szüleim sírjához, hogy egy szót szólhassak hozzájuk, azon a napon, melyen 60 évnek előtt gyermekük lettem. Sajnos, ez a vágyam nem teljesülhetett. A háborúk viharai még nem csendesedtek le annyira, hogy egy rövid imádság elmondása végett meg lehessen tenni olyan hosszú utat. Testileg nem leszek Hegyesen, de lelkileg ott leszek! Ott leszek a templomban, a házban, melyben, mint Csabai Dávid és Trombitás Erzsébet első unokája, megláttam a napvilágot. Ott leszek a Keleti temetőben, melyben apai és anyai nagyszüleim nyugosznak. Ott leszek a Nyugati temetőben, ahol jó szüleim alusszák örök álmukat. És ott leszek a faluban, melyben rokonaim élnek. És felkeresem minden élő rokonomat, hogy jelezzem nekik: szeressék, becsüljék és támogassák egymást!
Isten veletek!” – zárja utolsó levelének sorait. Elbúcsúzott örökre.
Négy évvel később gyászlevél érkezett a kishegyesi rokonokhoz. Ez állt benne: „Dr. Csabai István tanügyi főtanácsos, nyug. leánygimn. igazgató 63 éves korában visszaadta nemes lelkét a Teremtőnek.” Sopronban helyezték örök nyugalomra 1950. január 19-én.
