Nicolas Jovanovich: Tavasz
Írásom a magyar közösség szemszögéből kívánja körüljárni a regionális térképződés szerbiai folyamatainak az etnikai vetületeit. A magyar többségű önkormányzatok helyzetéből kiindulva vizsgálja a politikai regionalizmus mozgatórugóit. Ennek során foglalkozik a centrum-periféria átrendeződés tartományon belüli hatásaival és a népességmozgásoknak a 2011-es népszámlálás, eddig közzétett adatai alapján, megállapítható trendjével, s annak várható politikai hatásaival.
1. A magyar többségű önkormányzatok lakosságszámának alakulása a Vajdaságban.
Ma már rendelkezésre állnak a 2011-es népszámlálás településekre vonatkozó összesítő adatai. Ugyanakkor az adatok etnikai viszonyszámokat is láttatni engedő bontása csak 2012 tavaszára várható. Így egyelőre nem rendelkezünk megbízható információval arról, hogy folytatódik-e a magyar etnikum számbeli és százalékos fogyása a Vajdaságban. A népesség átrendeződéséről már kirajzolódott egy előzetes kép: a magyar többségű vajdasági önkormányzatok (a tömbtelepülések) nem sorolhatóak egyértelműen az átrendeződés vesztesei közé. A belső vándorlásnak Vajdaságon belül egyértelmű nyertese Újvidék község, s azon belül is, csomóponti régióként, Újvidék város. A Belgrád-Újvidék tengely mentén és a körülöttük lévő agglomerációban már a '90-es évek nagy háborús átrendeződéseinek következtében is nőtt a lakosságszám. A legújabb cenzus előzetes adatsorai alapján a trend folytatódik. Ezen belül azonban az egyes térségek vándorlási egyenlege alapján bizonyos folyamatok változnak. Az etnikailag homogén (kisebbségi) térségek kevesebb lakost veszítenek a Vajdaságban, mint a velük hasonló helyzetben lévő többségi peremterületek.
Összefoglalva: a kisebbségek által 'dominált' önkormányzatok jobban képesek megtartani a lakosaikat, ami elsősorban a helyi etno-specifikus infrastruktúrának köszönhető. Az agglomerációs övezetek (Belgrád és Újvidék) kínálta gazdasági és nem etno-specifikus életmód béli előnyöket nagyrészt ellensúlyozza az ott fel nem lelhető anyanyelvi oktatás, és a helyhez kötött kisebbségi kulturális szolgáltatások. A fenti elemzéssel arra kívántam rámutatni, hogy a vajdasági társadalmi és gazdasági viszonyok legutóbbi időszakban megfigyelhető folyamatai szemmel látható regionális eltéréseket rajzolnak ki. Ezek a változások pedig akár a területi elvű etnikai regionalizmusnak is alapjául szolgálhatnak.
2. Az etnikai alapú regionalizmus esélyei Szerbiában
Most azt szeretném körüljárni, hogy milyen események voltak hatással az etnikai regionalizmus szerbiai megítélésére.
2.1. A szerbiai magyar pártok területi autonómiához való viszonyulása
A 2008-as választások kapcsán létrejött, azóta alkalminak bizonyult, Magyar Koalíció autonómia tervezete fontos középtávú célként kezelte területi autonómia kérdését. A jelzett dokumentum területi autonómia koncepciója a magyar többségű helyi önkormányzatokra épült. A dokumentum megjelenésekor azonban a nemzeti tanácsok intézményének jogi kodifikálása élvezett elsőbbséget. A koalícióban domináns VMSZ megnyilatkozásaiban a területi autonómia soha nem sorolódott a nemzeti tanácsok elé. A 2010-es nemzeti tanácsi választások azonban átrendezték az addigi viszonyokat. A választási kampány idején kiéleződött helyzet, a VMSZ elsöprő (3/4-es) győzelmének is köszönhetően, a Nemzeti Tanács működtetése kapcsán jelentőséget nyert kérdéseket tolta előtérbe. A másik két, a történelmi VMDK-ból kiszakadt párt, a VMDK és a VMDP nem vett részt a 2010-es NT-választásokon. A VMDP a megnyilatkozások szintjén továbbra is céljai közé sorolja a történelmi VMDK kilencvenes években megfogalmazott háromelemű autonómia koncepcióját. Ennek fontos eleme a területi autonómia kiépítése. Reális politika programja azonban a VMSZ-szel szembeni négypárti koalíció (Magyar Fordulat) vezető erejének megtartása/elérése.
Lényegében ugyanez mondható el a VMDK-ról is. Kérdéses, hogy mennyire lesz kamatoztatható egy esetleges szerbiai hatalomváltáskor a hátrébb szorult régebbi pártvezetők helyi együttműködési tapasztalata az azóta már szegmentálódott szerb nemzeti ellenzék egyes csoportjaival. Mindkét történelmi párt szenved a választástól való távolmaradásukból adódó mérhetőségi deficittől. Utoljára a 2007-es választáson értek el ketten együtt mérhető, de mandátumot nem eredményező %-ot. A 2008-as előrehozott választáson az MK-ban indulva egyikük sem tudta mandátummá konvertálni a koalícióba bevitt támogatottságát. A 2010-es NT-választáson pedig nem indultak, a törvényi környezet elégtelenségére hivatkozva. Más szóval nem igazán lehet tudni, hogy mekkora a tényleges társadalmi támogatottságuk.
2010-es NT-választásokon listát állító, s egy-egy mandátumot szerző két újabb párt, a Magyar Polgári Szövetség és a Magyar Remény Mozgalom korlátozott akciórádiusza, relatíve alacsony támogatottságuk és kiépítetlen szervezeti infrastruktúrája inkább teszi őket alkalmassá a zárványpárti létre. Kevésbé alkalmasak egy, olyan domináns etnikai párt funkciójára, amely meghatározó szerepet tudna vinni a nagyobb szegmentációs egységet jelentő, teljes magyar tömbrégióban, mint potenciális közigazgatási régióban.
Összegzésként: a 2008-as Magyar Koalíció autonómia koncepciója aktualizálta a korábbi háromelemű autonómiát. Az abban szereplő területi autonómia melletti teljes és konzekvens kiállás, azonban nem egyformán érdeke minden szereplőnek. A kisebb, kellően még nem megerősödött, pártok rövidtávon sokat veszíthetnek egy ilyen szintű területi szegmentációval. A befolyásukat vesztett történelmi pártok, saját konstrukciójukként ragaszkodnak a területi autonómiához. Félő azonban, hogy a területi autonómia általa kínált lehetőségeket a jelen támogatottsági helyzetükben nem tudnák ténylegesen kihasználni. A domináns magyar párt, a VMSZ pedig eddig nem bizonyult a területi autonómia vérmes követelőjének. A többségi pártokkal való koalíciós lehetőségeik beszűkülése azonban az etnikai regionalizmus melletti szorosabb elköteleződés felé tolhatja e pártot is. A tömb egészén belüli domináns helyzete az egyes helyi önkormányzatokban elért alacsonyabb támogatottságát is relativizálhatná.
Jelenleg Szerbiában a többségi társadalom és a pártelitek egyaránt elutasítják az etnikai alapú térelhatárolásra irányuló törekvéseket. Talán éppen ezért, a területi autonómiáért folytatott küzdelem felvállalásával is megpróbálhatja tompítani az általa uralt Magyar Nemzeti Tanács működése kapcsán felmerülő kritikákat a VMSZ. Ez azonban csökkentheti – a jelen legi koalíció fennmaradása esetén – a tartományi szinten ténylegesen is megszerezhető, bár a magyar közösség egésze számára kevésbé releváns pozíciókat.
2.2. A regionalizmus helyzete Szerbiában
Most kívülről, többségi társadalom szemszögéből is körbejárom a témát. Jovan Komšić 2007-ban megjelent kétnyelvű könyvében Sartori demokráciaelméleti munkái nyomán a demokratizálódó közép-kelet és dél-kelet európai térségben öt körülményt tart meghatározó fontosságúnak a regionalizmus kiteljesedéséhez. Ezek:
1) A globális és a szomszédsági viszonyok;
2) A korszellem és meghatározó általános politikai célok és feladatok – köztük az állam célkitűzései;
3) A jogi és a politikai intézményrendszer jellege;
4) Az elit minősége – a politikai és a kulturális elit meggyőződése, érdekei és tevékenysége;
5) A kulturális hagyományok sajátosságai (a politikai intézmények történelmi beágyazottsága és a széles néptömegek kultúrájának jellege).
Értelmezése szerint ezeknek az összetevőknek a kölcsönhatása nyomán alakul ki, hogy egy-egy ország a politikai átalakulás során a centralizmus vagy a hatalom területi szintű megosztása mellett száll síkra. Itt most csak arra hívnám fel a figyelmet, hogy a szerbiai politikai diskurzus az elszakadástól való félelem okán nem igazán alkalmas a területi alapú hatalommegosztás elvi természetű megvitatására. A Jugoszlávia feldarabolódása során megélt, és nem kellően feldolgozott történelmi tapasztalat a területi szegmentációt az elszakadás előszobájaként tételezi a szerbség. Ezt az érzést Montenegró és Koszovó rendszerváltás utáni kiválása csak tovább erősítette. Ez a fajta elutasító hozzáállás a regionalizmushoz annak képviselőit eleve gyanús, a szerb nemzeti érdekekkel ellentétben tevékenykedőkként állítja be. Mindeközben eleve lemond a területi alapú hatalommegosztásból eredeztethető hatékonyságnövelő politikai megoldásokról, anélkül hogy azokat igazán számba venné.
A 2008-as új tartományi statútumot komoly vita kísérte, s annak parlamenti szentesítése jó egy évet váratott magára. A tartomány nemzetközi státusát, pl. képviselet nyitási jogát is hasonlóan heves és ellentmondásos viták kísérték. Végül 2011 őszén megnyílt a képviselet Brüsszelben, de azt a köztársasági elit dominálja, a szerbiai képviselet egyik fiókszerveként állt fel.
A helyi önkormányzatok esetében ez a fajta kettős játék azt jelenti, hogy csak elvileg létesíthetnek nemzetközi kapcsolatok. Az európai integráció terén eddig megvalósult legjelentősebb előrelépés is ennek szellemében öltött formát: az önkormányzatok együttműködhetnek a velük azonos szintet képviselő külhoni partnerekkel, ám mindezt csak a központi kormányzat külön engedélyével tehetik. Ezen aztán rendre meg is feneklenek a határon átnyúló érdemi együttműködések. A szerbiai önkormányzatok például az ún. Bánát Triplex EGTC-ben, központi felhatalmazás híján, egyelőre csak megfigyelőként vehetnek részt.
3. A helyi önkormányzatok előtt álló kihívások és a területi autonómia
A küszöbön álló 2012-es választásokat követően a Szerbiára váró egyik legkomolyabb belső kihívás területi rendszerének megreformálása, arányossá és, a központi helyek elveinek megfelelően, működő képessé tétele jelenti.
A helyi közigazgatás egységei nem csak aránytalanok, hanem azok közigazgatási illetve statisztikai csoportosítása is küzd a miloševići éra választási földrajzából eredő logikátlanságokkal. Egyelőre még kérdés, hogy a többségi társadalom mennyire tud átlépni a saját történelmi árnyékán, s mer-e majd teret engedni további területi alapú szegmentációs törekvéseknek?
Akár igen, akár nem, a magyar tömb által igazgatott önkormányzatok valamint a szórvány és a tömb találkozása mentén elhelyezkedő, magyar helyi többségű részönkormányzatok (helyiközösségek) számára létfontosságú lesz intézményrendszerük fejlesztése/megtartása szempontjából, hogy miként alakul az önkormányzatok Komšić és Milosavljević által egyaránt elkerülhetetlennek tételezett újratervezése. Azaz nem csak az egységek alá-/főlérendeltségi egymásra épülése, hanem horizontális elrendeződése is lenyomatát adja majd a szerbiai politikai gondolkodás és a területiség egymáshoz való viszonyulásának. Néhány hónapon, esetleg egy-két éven belül ki fog derülni, hogy Szerbia a területvesztés démonától retteg-e, s továbbra is központilag kívánja eldönteni, hogy melyik régiója számára mi a legüdvösebb közigazgatási formáció vagy az európai bottom-up területszervezési folyamatoknak engedve tovább tud lépni az európaizálódás útján.
Az etnikai közösségeknek mindkét eshetőségre fel kell készülniük. Ha folytatódik a centralista területpolitikai, akkor nagy valószínűséggel további helyi közösségek (jelenlegi részönkormányzatok) esnek áldozatául az átszervezésnek. Ha az eddigieknél nagyobb szerepe lesz az alulról szerveződő területi szegmentációnak, akkor azt kell kidolgozniuk, hogy mely települések milyen önkormányzati formációban, s ezen etnikai szempontból is elfogadható módon kialakított önkormányzatok milyen további társulási formákban tudnak a leginkább hozzájárulni a demokrácia intézményrendszerének kiteljesüléséhez. Az önkormányzati törvény mai formája is lehetővé teszi – elvileg – a helyi önkormányzatok együttműködését. Ám azok etnikai alapú összekapcsolódása eleddig nem igazán öltött hivatalos formát. De ennek nem csak a többségi társadalom lehet a kerékkötője. A kisebbségi pártrendszer és azt képező lokális politikai aktorok pillanatnyi érdekei is komolyan fékezhetik az ilyen típusú együttműködések kibontakozását. A többségi pártok lokális elitjeinek pedig egy pici taktikai érzékkel az ölükbe hull a 'mérleg nyelve szerep' és kiskirály-csinálás lehetősége olyan masszívan magyar többségű községekben is, mint Zenta vagy Kanizsa.
Értelmezésemben az etnikai alapú önszerveződés és az ezt segítő kisebbségi intézményrendszer a többségi elvű döntéshozatal ellentmondásait kiküszöbölni próbáló főként a humánerőforrás hatékonyságát segítő/korrigáló eszköz. Ez a politikai arzenál nem képes igazán működni a területi elvű autonómia intézményének hiányában. A jelenlegi demográfiai trendek mellett a többségi társadalmak ennek akadályozásával a saját társadalmuk gazdasági hatékonyságát hagyják parlagon egy-két évszázaddal korábbi nemzeti konstrukciók zárványainak igézetében. Pedig a korunkat jellemző válságokkal csak a területi energiák megfelelő kihasználása révén lehet megküzdeni.
