Nem szokásom a hallgatózás, de húsvéthétfőről volt lévén szó, akarva-akaratlan megütötte a fülem az a mély férfihang, melyen a mögöttem ülők közül valaki arról adott épp számot a társainak, hogy az előző napon, azaz húsvét szent, nagy ünnepén, vasárnap is kiment a földekre.
– Tegnap reggel kimentem, s megkerültem a határt – hallgattam a mély férfihangot, s kissé oldalt fordítva székem úgy helyezkedtem el, hogy az újságból föltekintve valamelyest az érdeklődésem kiváltó asztaltársaságra is ráláthattam –, meglepődtem, hogy milyen sok falubeli jár kinn. Többen családostul is. Azt hiszem, voltak, akik még mindig a feltámadt Jézust keresték! – nevette el magát, és meggyújtott cigarettájának parazsát kimérten a hamutálca pereméhez ütögette. – De jó is lenne, ha megtalálnák, mert nem néz ám ki semmi jó nekünk!
Hirtelenjében megértettem, hogy szó sincs itt holmi szentségtörésről, hanem a már lépten-nyomon hallható talajvíz miatti aggodalom vezérelte ki földjére a jeles napon is, a hagyományok ismeretének sem híján lévő gondos gazdát. S immár nem tudtam megállni, hogy ne figyeljek beszédére tovább.
– Elvisz a fődárja mindent. A búzát is, most már biztos! – legyintett lemondóan. – Most is van olyan nagy a talajvíz, mint tíz évvel ezelőtt, pontosan emlékszem, mert akkor született Janika, amikor az ásónyom még a tanyaszélen is szempillantás alatt megtelt vízzel. S még ezután kezdődnek az olvadások a hegyekben! De nem is kellenek ide a hegyek havainak vizei!
Először csak néhány apró, tenyérnyi tócsa jelenik meg itt-ott, egy idő után aztán már mindenütt elkezd fakadozni a fenékvíz, és hamarosan elönti az egész földet. Olyan lesz a határ, akár a tenger, pedig félnapi járásra sincs a környéken semmilyen víz. Se folyó, se tó, se bányató. Ez egyszerűen csak jön. Jön föl a földből, és mindent tönkretesz.
