Munkácsy Mihály: Golgota
15.
Előző írásomban azt mondtam: a kételkedés emberi dolog, akárcsak a tévedés. Csakhogy az önmagunkban való kételkedés adománya mára már igencsak kiveszőben van belőlünk. Majdhogy nem azt mondanám, hogy miközben saját tetteink minősítésekor fokozatosan kiszorul a megkérdőjelezése cselekedeteink helyességének, addig Isten irányába annál hajthatatlanabb módon megnövekedett a tamáskodók, a hitetlenkedők tábora. A mindenen való, illetve az önmagunk akaratán kívül megnyilvánuló dolgok iránti aggályoskodás, bizalmatlankodás az embert az istenhit iránti egyre mélyebbre süppedő eltompulás, érzéketlenség ingoványába züllesztette. Megfeledkeztünk a teremtésben kapott helyünkről, a feladatokról, melyeknek realizálása az anyagelvű valóság keretei között a kiteljesíthető emberi lét értelmet adó esélyét foglalta/foglalja magába, s a megváltásunk földi útjával lehetne azonos.
Tökéletességben tetszelgünk, halált megvető komolysággal kis- és nagyisteneket játszunk, belekotnyeleskedünk a teremtés folyamataiba, újra és újra csak önmagunk dicsőségére esküszünk, s felcseréljük az önfeláldozó teremtés isteni adományát az önös érdekek irányította énközpontú cselekvéssel. Az emberbaráti megnyilvánulásokat behelyettesítjük az isteni szikrát kiiktató önelégült magamutogatással.
Segíts magadon, az isten is megsegít, állítja a ki tudja hány évszázados – évezredes? – népi bölcsesség. Merthogy bennünk van, mindannyiunkban ott szunnyad a megváltás iránti igény, de a velejáró képesség is. A megváltás az önmagunkban alattomos módon megbúvó gonosztól. Végső soron mikrotheoszi énünket gúzsba kötni törekvő, istentagadó akaratoskodás, csökönyösség tarja fogva az egónkat. Ennek túszai lettünk többé-kevésbé mindannyian. Ez egy önmagunk által felállított csapda, s a kiutat keresve reményvesztetten benne vergődünk.
A kimenekülés eshetőségét számunkra kétezer évvel ezelőtt Jézus hozta magával. Tanításának fénye megkopott az egyre gyorsabban múló évszázadokban megtapasztalható földi létének hiánya miatt. Mára már csaknem teljesen kiüresedett reménykeltő üzenete. A Minden Létező, aki előre látta mindezt, a Jézus visszatérésében való hitet helyezte kilátásba. A megváltást várókban ez munkált az elmúlt kétezer évben. Pedig csak figyelmesebben kellene elolvasni a megváltás mibenlétére vonatkozó evangéliumi részeket, mert akkor tudnánk azt is, hogy a megváltás nem kívülről érkezik. A megváltás esélye bennünk rejlik, ajándékba kaptuk a Teremtőtől megtestesülésünk pillanatában, s szabad akaratunk okán vagy felismerjük a megadott lehetőséget s élünk vele, vagy pedig megijedünk a nehézségektől, s hagyjuk elsikkadni megtörténhetőségét.
Mi már idestova hatszáz éve mást sem teszünk, mint hogy Isten helyére pályázunk. Bennünk egyszerre nyilvánul meg az anyag- és ugyanakkor a szellem meghatározta kibontakozás lehetősége, ezért is mondható egyedinek ez a mi földi életünk, ami nagyon sok kísértéssel jár, s tettre készen leselkednek ránk az eltévelyedés veszélyei is. Mi viszont mit cselekszünk? Kibújunk a tetteikért való szembenézés felvállalása alól. Folyamatosan tesszük tönkre környezetünket, folyamatosan mérgesítjük el az emberek közötti viszonyokat, mondvacsinált ellenségképeket kreálunk s kifogyhatatlanok vagyunk azok megindoklásában. Szüntelenül a másokon való hatalomgyakorlást tekintjük egyedüli életcélunknak, kizárólagos életenergia-forrásunknak. Teljesen figyelmen kívül hagyjuk megteremtésünk ősokát: az anyagelvű valóságban megnyilvánuló Isten képére teremtettségünk mibenlétének a kifejezésre juttatását az egóban érvényre jutó önzés felszámolása révén.
Minden embernek külön-külön fel kell vállalnia önmaga megváltását abból a célból, hogy valóban elfoglalhassa a teremtésben őt megillető helyet itt a földön, s majdan az egységbe való visszatéréskor is. Hogy miként, erre vonatkozóan egyértelműen fogalmaz Jézus a János evangéliuma 14. részének 6. pontjában a Tamásnak adott válaszban: „Monda néki Jézus: Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, hanemha én általam”.
Csak rajtunk/rajtad múlik, hogy képes vagy-e a megváltás lehetőségének isteni ajándékát elfogadni.
