Potozky László csíkszeredai születésű prózaíró első, Áradás című novelláskötete erős debütálás. A történetek mesterien megmunkáltak, kiváló íráskészségről tanúskodnak, a megszólaló hang érett és hiteles. A tizenkilenc írást tartalmazó mű meghökkent és lebilincsel. Nyoma sincs kliséknek, mellékvágányoknak; a fiatal, 1988-ban született szerző bemutatkozása ígéretes kezdet, valódi repülőrajt.
Nyomor, nélkülözés, kiszolgáltatottság, darabokra hullás, halál – kulcsszavak, melyek építőkövei Potozky történeteinek. Tér és idő konkretizálása nélkül, a határokat kiterjesztve, hatásosan és kifejezően jelenít meg diktatúrát és háborút, szűkölködést és éhezést, kiúttalan élethelyzeteket, felnagyított emberi sorsokat.
Novelláinak szereplői hétköznapi emberek, javarészt a perifériára szorult, kirekesztett, elgyötört hősök vagy antihősök, akiket a szerző nagyfokú érzékenységgel, lelkük mélyéig hatolva elemez és ábrázol, s akik így a szövegek rövid terjedelme, a szűk keretek ellenére is plasztikussá, valószerűvé válnak. Sajnáljuk, szánjuk, megvetjük vagy akár elítéljük őket, közömbösek semmiképp sem maradhatunk. Ha kissé mélyebbre ásunk, észrevehetjük az üresen maradt hézagokat, repedéseket, melyek a szereplők sorsát kilátástalanná, reménytelenné teszik, s melyeket elkeseredetten igyekeznek betölteni. Próbálkozásuk azonban legtöbbször eredmény nélkül marad, s így kimondva vagy kimondatlanul hiányzik valami az életükből, ami segítene túlélni a mindennapokat.
A kötet első darabja, a Tea keddre című novella főhőse középkorú, egyedülálló férfi, aki mindazt a hiányosságot, amit a magány okoz számára a nagynénjével való heti egyszeri találkozókkal igyekszik pótolni. Ezekre a teadélutánokra rendkívül körültekintően és buzgón készül: „Iparkodnom kellett, mert a nagynéném, ahogy öregedett, úgy vált egyre élesebb szemű kritikussá, a legjelentéktelenebb hibát is felrótta nekem. Emellett sosem mulasztotta el megérdeklődni egy kacér kacsintás kíséretében, van-e valakim. Én olykor koholt szerelmi történetekkel etettem, de nem hiszem, hogy bármelyiket is bevette volna.” A történet a nagynéni halálával végződik, ami egyben a férfi életének értelmet adó egyetlen momentum megszűnését is jelenti.
A Vasárnapi körút című írás Kézesi Pál története, aki egy szerencsétlen baleset után alkohollal igyekszik enyhíteni a fájdalmat, amit kezének sérülése s életének derékba törése okozott. A rések betömése azonban csak látszólagos, a probléma megoldására tett kísérlet sikertelen: a baj ahelyett, hogy megszűnne, fokozódik: fia halála után lánya és felesége is hátat fordít Kézesinek, aki reménytelenül kapálódzik a rég elvesztett boldogság után.
A Drót a pofán, a Hús(v)íz, avagy egy kényszerböjt története és A kutyafejű ember című novellák ciklust alkotnak, egy falusi család mindennapjaiba engednek bepillantást, megidézve egy olyan világot, ahol az emberek állandó félelemben élnek, s igazi ünnepnapnak számít, ha hús kerül az asztalra: „Azelőtt való este jelentették be szüleink, hogy holnap húst fogunk vacsorázni. Mi hitetlenkedve elhúztuk a szánkat, miféle dajkamese ez már megint? Tyúkot nem vágunk, azt a párat is azért tartjuk, hogy tojjanak, a disznóölés pedig még messze van; csak a nemrég született borjúnak köthetnénk piros nyakkendőt a nyakába, azt viszont tiltja a törvény.” A Drót a pofán egy éjjeli, titokban zajló feketevágás emlékét tárja elénk, a Hús(v)íz, avagy egy kényszerböjt története egy nehezen megszerzett, de könnyen eltékozolt vacsora meséje, míg A kutyafejű ember című írásban a gyermeki félelem nagyszerű ábrázolása kap hangot.
A lineáris szerkesztésű novellák mellett olyanok is megjelennek, melyek több szálon futnak, s ahol a különböző látószögek egymásba fonódása koherens egészet alkot. Az Elkésett virágok című írás, melyet a szerző nagyszüleinek ajánl, egy katona utolsó perceinek megindító ábrázolása, beleszőve az eseménysorba családja gyászának megrajzolását s későbbi exhumálásának történetét.
Az Esettanulmány egy csapszerelésről című mű szülő és gyermek perspektíváit ütközteti. A szerző a késleltetés módszerével él: az alapszituációból – egymást meg nem értő apa és fiú sekélyes, semmitmondó párbeszédei – fokozatosan bontja ki az anya történetét, míg a novella utolsó harmadában kipattan egy meghatározó mozzanat, mely végig ott feszült a sorok között: fény derül a fiú testi fogyatékosságára, melyért az apa saját magát hibáztatja.
Az utolsó novella, az Aluljáró a kötet leghosszabb terjedelmű és legkitűnőbben megkomponált alkotása, egy mocsokban és korlátok között, a föld alatt élő prostituált története, akinek napjai anélkül telnek, hogy bármiféle cél felé mutatnának. A szürke hétköznapok egyhangúságát – a két gyermekével, Gáborkával és Kingával való foglalkozást, kis és nagy szolgáltatások nyújtását az aluljáró kocsmájának vendégei részére, a közvécé takarítását – a „tiszta bácsi” megjelenése töri meg. Felcsillan a remény az óriási, tátongó űr betöltésére, ám az illúzió hamarosan szertefoszlik: „Aztán egyszer csak nem jött többé. Pamela kiköltöztette az ajtó elé a székét, de hiába figyelte az aluljáró forgalmát, többé nem tűnt elő a tömegből a fekete öltöny, nem csillant fény a vékonykeretes szemüveg lencséjén.” Az utolsó esély elvesztése kegyetlen következménnyel jár: Pamela eladja kisebbik gyermekét egy embercsempésznek, a pénzt számolatlanul rakja el, s reménytelen kísérletet tesz, hogy folytassa elhibázott életét.
Az Áradásremek pályakezdés, kiemelkedő alkotás egy induló szerző tollából. Potozky a mindennapi valóság árnyékos oldalát fürkészi, mert ahogy egy interjúban elmondta, „a jó író nem mehet el a nyomor mellett, úgy gondolom, legalább annyival meg kell tisztelnem az elesetteket, hogy gondolkozom rajtuk pár másodpercig”. A novellák az olvasót is továbbgondolásra késztetik, a kötet pedig ígéretet hordoz: további nagyszerű írások ígéretét.
