észrevétlenül suhant el
az éjfél nem ütötte óra
nem követte hullámokban
a kimerültség
álltam az ajtóban
szavainktól a csönd
fölszáradt
az utcák még szuszogtak
esőtől távolodó léptektől
üres asztalunk felett történelmi
morzsák lebegtek –
legfeljebb morzsalékok lehetünk
majd mi is
távol minden létrától
szemléljük hogyan
szállnak az égbe
a borjúk s egyéb fejős állatok
ólastól-szalmástól
emelkednek fölénk
mi pedig (lévén hogy
szállni nem vágyunk)
rokon-módra bámulunk
árbocok vagyunk síksági karók
oszlopok és oszloposok így
visszafog bennünket a talaj
és tartanak még cérnák
kabátjainkon a rojtok
