A mai találkozóra készülve, amelynek szervezői hangulatos és kissé csiklandós címet adtak: Az óbor dicsérete, első feladatomnak éreztem pontosan és szakszerűen megtudni, mi is az óbor definíciója. Mi máshoz nyúl ilyenkor az ember, mint az Új Magyar Lexikonhoz, a még újabb Magyar Nagylexikonhoz, de – láss csodát – az óbor mint fogalom egyikben sem szerepel, sőt amikor előveszem a Vince Kiadó öt évvel ezelőtt magyarul is megjelentetett, André Dominé majd ezeroldalas Bor című könyvét (hatvanadik születésnapomra ajándékozott meg vele idősebb fiam), abban sem. Pedig itt aztán az ókortól, Egyiptomtól, Görögországtól, a Római Borbirodalomtól a firenzei pénzarisztokráciáig, a XVII. századi francia–spanyol– -portugál, majd angol borkereskedelmi virágkortól minden, de minden benne van. Senki semmit nem tud az óborról?
No, lássuk, mit mond a francia Larousse magyar kiadása? S itt az első nyom: igaz, lakonikusan, de: „óbor = fn Egyévesnél régebbi bor.” Majd kézbe veszem az Officina Egyetemes Lexikonát is, de az oboa mint hangszer és Obote ugandai politikus között semmi. Akkor hát lássuk a szótárakat. A francia–magyarban semmi, a magyar–németben ennyi: Firnewein. A magyar–latinban is a szócikk: vinum vetustum. Akkor hát jöjjön A Magyar Nyelv Értelmező Szótára, merthogy csak nem fog ki rajtam a házi feladatként kapott lecke. A borból indulok, és már elkomolyodom: fehér, vörös, piros, micsoda szokványos kifejezések, de a tovább sorjázó jelzők közül néhány megragadja a figyelmem: meszes, karcos, ürmös, rabvallató, törött, pillés, házasított… Vajon költőinknek megragadta-e bármelyik is a fantáziáját, használták-e ezeket kifejezéseket? Nemigen, de a szótár eligazít több mindenben. Pl. abban, hogy Csokonai Magyarjaimban így kiált fel: „Na hát csupán szerelmet, / Én bort fogok danolni: / Ne szóljatok meg érte.” Vagy Petőfi: „Szájokban a pipa, / előttök palack áll. / Megtelve a pince legrégibb borával…”, s végül József Attila nemigen jellemző sorai, miszerint: „Vérem forrjon véled össze, / Bor, / te férfikor teje.”
S akkor az értelmező szótárunk közelebbről megvilágító magyarázata: az óbor nem más, mint az újborral ellentétben „a múlt évben, vagy régebben szüretelt bor, amely zamatosabb, finomabb, mint az újbor”. S hoz két példát, egyiket Tóth Árpádtól, miszerint: „Sötét fény csillogott az ordas óborban”, s egy másikat Juhász Gyulától: „Az óborban annyi feledés él, / És annyi emlék…”
De a Magyar Katolikus Lexikont sem hagytam ki, mert netán a misebor is összefüggésbe hozható az óborral. S ott valóban terjedelmes szócikk foglalkozik a borral, nem véletlenül, hiszen a Szentírásban – mondja a lexikon a Teremtésről fejezetben – először Noé történetében esik szó róla, tehát az ősatyák idejében jól ismert ital volt. Palesztinában és a környező országokban szinte a nép italának számított. Csak az iszlám vetett véget Palesztinában a szőlőművelésnek. Az Ószövetség szerint is az Eskol völgyében, azaz Hebron környékén, valamint a Damaszkusz melletti Helbonban termett. Jahve a rossz vagy a jó szürettel megverhette, vagy megáldhatta népét.
Anélkül, hogy részletesen belemélyednék újonnan szerzett ismereteimbe, nem árt még egy-két dologra felhívni a figyelmet. Mint például arra, hogy a bor az emberi élethez mindig is hozzátartozott, hiszen útravaló volt, sőt az ostromok idején tartalékolt készletet kellett fölhalmozni. A bibliai „szőlő vére” kifejezés arra enged következtetni, hogy annak idején főleg vörösbort ittak, zamatának, illatának fokozására egy ideig a hordó alján hagyták a seprőt. A mirhával vegyített bor pedig inkább kábítószerül, a kínok enyhítésére szolgált. Az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszédben a bor fertőtlenítésre, a gyógyulás elősegítésére szolgált. Még csak annyit, Szent Pál is ajánlotta az egészség érdekében a „kevés bor” fogyasztását, de a részegséget a „test cselekedetei” közé sorolta, olyan dolognak minősítette, amely kizár az Isten országából. Mivel éppen húsvét után vagyunk, említsük meg, hogy az áldozati lakomák, később éppen a húsvéti bárány elköltésének lett jelentős tartozéka. S hogy a bor az Újszövetségben kapta meg legfontosabb szerepét, lévén Jézus az utolsó vacsorán az Eucharisztia anyagává tette, azaz a liturgiában miseborrá. Áldás jellegét is innen kapta.
A János-napi borszentelést a kutatók germán eredetre vezetik vissza, és más szentek (Márton, Mihály) emléknapjainak hasonló hagyományaival együtt – a germán emlékünnepekből származtatják. Nálunk, magyaroknál a János-napi borszentelés a XV. századig követhető vissza, s a népi gyakorlatban a szentelt borral való kínálás az útra kelőknek szólt, beleértve az utolsó útra indulókat is. Bár túl vagyunk a nagyböjtön, említsük meg, hogy a bort Krisztus vérének is nevezzük, népünk még a szentségi nagyböjt alatt is fogyaszthatónak tartotta.
De végső ideje a költészet mezejére lépni, mert alig van költőnk, akit e sajtolt és erjesztett szőlőlé meg ne ihletett volna. Nyomai már a népköltészetben is bőven megtalálhatók, hiszen ki ne tudna ilyen sorokat:
Kocsmárosné gyújts világot,
Hej, van-e kökényszemű lányod?
Hej, van-e kökényszemű lányod?
Serem is van, borom is van,
Hej, kökényszemű lányom is van,
Hej, kökényszemű lányom is van!
Vagy a betyárvilágból, ahol a bor elmaradhatatlan kellék:
Arra alá az alföldi csárdában,
Három betyárgyerek iszik bújában,
Mit bújában, bánatában, megiszik,
Megkeresi, míg más ember aluszik.
S még csak egy rövid példa:
Esteledik, alkonyodik,
Gulya, ménes takarodik,
Három bojtár jó bort iszik.
A számadó káromkodik.
Egyik iszik levelesben,
Második a cserepesben,
A harmadik a fujátban,
Üveg, pohár a markában.
Igyál betyár, múlik a nyár,
Te sem soká duhajkodsz már,
Lehullik a tölgyfa levél,
Hová leszel szegény legény?
Kétségbeesésemben, hogy az óbor kifejezés csak nem akar fölbukkanni, a mai kor nagylexikonához, a Google-hoz folyamodtam. S láss csodát, okosabb lettem. Nem mást olvasok ott, minthogy az óbor nem a bor korát, hanem annak „fejlődöttségi” állapotát jelenti. Tehát az a bor, amely kellő pincekezelésben részesült, egészen vagy részben kifejlődött, törésmentes és palackozható. Tehát opálos, ordas, azaz „áteső fényben opalizáló”. S azt is megtudom, hogy a több mint ötéves bor immár nem óbor, hanem muzeális.
Na, akkor jöhettek, nagy költőim. Mert megverselt borotok nyilván mind óbor, s nem valamiféle még eléggé ki nem érlelt lőre.
Tavaly Kazinczy-évfordulót ültünk, s akkor jegyeztem föl Bor mellett című, bor és lány mámorát megidéző versét, amelynek első és utolsó versszakát ma is érdemes felidézni:
Fogy az élet, s nemsokára
Szép korom majd elrepül;
Érzem, messze nincs határa,
S majd komor telére dűl.
De borral sebes szárnyának
Lépvesszőket hányhatok;
Bort hamar, bort! elmúltának,
Ha iszom, kacaghatok (…)
Lányka jer, jer, mártsd rózsádat
Kelyhem édes nedvibe,
Fonjad azt s mell-pántlikádat
Hajam barna fürtibe.
Ingereld szám szomjuságát
S pajkoskodj addig velem,
Míg az élet boldogságát
Nyílt karod között lelem.
Kazinczy után jöjjön a névrokon Kölcsey Ferenc, már csak azért is, mert az idén születésének a 220. évfordulóját ünnepeljük. Himnuszunk költője Bordalában ezt üzeni többek között:
Igyunk derűre,
Igyunk borúra,
Ugy is hol kedvre,
Ugy is hol búra
Fordul az élet.
Kedves a jó bor
Jobban éleszti,
Búdat a jó bor
Messze széleszti,
S elmúlat véled.
Az idők szárnyán repülve csak egy percre álljunk meg a Kölcseynél tíz évvel ifjabb Vörösmarty Fóti dalánál is, amelyben:
Fölfelé megy borban a gyöngy:
Jól teszi.
Tőle senki e jogát el
Nem veszi.
Törjön is mind ég felé az,
Ami gyöngy;
Hadd maradjon gyáva földön
A göröngy (…)
Borban a bú, mint a gyermek,
Aluszik.
Magyar ember már búsult sok
Századig.
Ideje, hogy ébredezzen
Valaha;
Most kell neki felvírúlni
Vagy soha.
Petőfi már vidámabb hangnemben esedezik. A Szomjas ember tűnődésében ekképpen:
Ejnye, mi az istennyila!
Üres már a ládafia?
Üres ám –
Jaj pedig be ihatnám!
Száraz kút a gégém csapja,
Süti a szomjúság napja;
Még meggyul,
Ha rá boreső nem hull…
Vagy az Ivás közben részegficamokkal tarkított versében:
Hánadik már a pohár?... csak
Ötödik?
Teremt, ugyse! becsülettel
Működik
Máskor mefe-felelek kétannyinak;
S lábaim most már öttől is inganak…
Nekem a bor hogymiképp is
Ártana?
Hát hiába voltam volna
Katona?
Úgy biz, aki fölmarkolta, katona –
Mégpedig bakancsos voltam valaha.
S ha Petőfi, ki nem maradhat két strófa az Egy estém otthonból, a mindenki számára ismert sorok:
Borozgatánk apámmal;
Ivott a jó öreg,
S a kedvemért ez egyszer –
Az isten áldja meg! (…)
Továbbá elszavaltam
Egy bordalom neki;
S nagyon, nagyon örültem,
Hogy megnevetteti.
Mivel Kosztolányiról, Adyról, Márairól… lesz még itt szó, e jeles költőinket nem említem, de ami meglepő volt számomra, hogy például még a ritkán megszólaló, mértéktartóként ismert Ignotus is beleszövi a bort versébe:
(…)
Új tavaszok, elvonuló telek,
Lemondva múlók, követelve kérők,
Kékségek, miknek hűse is meleg,
És meghalások, szürkeségbe térők –
Mit tudom én, mi az, ami ragyog,
Mit tudom én, ki az, aki vagyok!
Részeg vagyok, mondjátok. Az lehet,
Gondolom is a bort, ami megejtett,
Torkomba érzek gyűlni könnyeket,
Miket a húnyt szem gőgje visszarejtett…
Klasszikus elődeinket kívántuk itt ma megidézni a magyar költészet napján, így hát megállunk a Nyugat-nemzedéknél.
A fönti előadás április 11-én hangzott el a budapesti Magyar Kultúra Alapítvány székházában és ugyanabban az időpontban az Újvidéki színházban is fölolvasták.
