Az 1921-es esztendőben a modern európai neveléstudomány egyik legjelentősebb eseményét tartjuk számon, mégpedig a Sumerhill-i iskola megalapítását.
Neill botrányos pedagógiai rendszere nehezen illeszkedett a múlt századforduló társadalmi rendszerébe, eszméi a mai hagyományos iskolarendszer működési elveinek is gyökeresen ellentmondanak. A Neill által alapított bentlakásos iskola az egyéni szabadságra, az emberi egyenlőségre épít, a közösségi önigazgatásra, amelyek összességét Neill demokráciának nevezte, szemben a társadalomra ma jellemző fő vonással, amely szerinte az uralomvágyra épül, és kifejeződik a társadalom legfontosabb tartópilléreiben: tekintélyben, hatalomban, a jogban a büntetésre, erőszakra.
„Egyedül a boldogtalanságot szabad és kell orvosolni.” – mondta Neill. Ez az egyetlen mondat kifejezi pedagógiai munkásságának egyik alapelvét. Elképzelhetjük, mit válthatott ki ez a kor emberéből, amikor a társadalmi realitás az individualista gondolatokkal sem tudott békét kötni. Amikor még a nők épphogy elkezdtek nadrágot hordani. Amikor az emberek mindennapi életét, a legfontosabb életeseményeket is „központilag” szabályozták. „Fölülről” meghatározottan kellett öltözni, találkozni, ismerkedni, házasodni.
Neill könyve már a megjelenésekor botrányt kavart, de a mai eszmékkel sem fér meg, mert ellentétes azzal a szabálykövetéssel, amelyet elvár a társadalom az egyéntől a befogadásért cserébe.
A társadalom egy része annak a szabadságnak a biztosítását a gyerek számára, hogy önmaga lehessen, gondolkodás nélkül elutasította és elutasítja ma is. Vannak, akik szerint Neill bátor, mert emelt fővel vállalja forradalmi nézeteit egy konvencionális társadalomban. Neill szerint azonban nem bátorság kell ehhez. „Mindössze annyi kellett, ami nekünk megvolt: töretlen hit abban, hogy a gyermek eredendően jó.” Az alapelvvel való egyet nem értés következhet abból a mélyen belsővé vált, talán már genetikailag is kódolt keresztény vallási tézisből, amely a gyermek bűnben fogantatását helyezi hitvallása középpontjába. A félelem attól, hogy a gyermek „szabadságban nevelése” során szembekerülünk azzal a ténnyel, hogy minket mennyire téves úton haladva neveltek. Évtizedek alatt elhitették velünk, hogy a fegyelem, a szigor, a fizikai erőszak a „mi érdekünkben” történik. És mi gyerekként kiszolgáltatottak voltunk, pedig Neill szerint minden gyereknek jár az, hogy ne kelljen „megfelelnie” értelmetlen elvárásoknak.
Ma a gyerekeket úgy neveljünk, mint ahogy bennünket neveltek. És ez még nem elég. Mert elméleteket gyártunk, és nem átalljuk kiforgatott pszichológiai törvényszerűségekkel bűnös viselkedésünket alátámasztani és megmagyarázni.
Generációról generációra átörökítjük a boldogtalanságot, mert mitől is lenne boldog az az ember, aki nem lehetett soha önmaga?
Ehhez szorosan kapcsolódik az, hogy a boldog ember bízik magában, reális önértékeléssel, önismerettel rendelkezik. Nem irányítható, és nem félemlíthető meg könnyen. Az aktuálisan hatalomra törő politikai rendszerek legnagyobb „ellensége”, hiszen nem lehet vele „bármit megcsinálni”. A centralizált társadalmak nem engedhették/engedhetik meg maguknak, hogy gondolkodó, bátor embereket neveljenek, hiszen ez egyet jelentett volna/jelent az aktuális párt „öngyilkosságával”.
Éppen ezért Neill és a hozzá hasonló, a gyermeket valóban szerető nevelők nagyon szűk rétegnek nyerték el a tetszését. Sok esetben azokat a gyerekeket iratják be iskoláikba, akiket a hagyományos iskolák kivetnek magukból.
A társadalom sem a múlt századelőn, sem ma nem szereti a „kívülállókat”.
