Siflis András alkotásain eruptív erővel törnek felszínre teremtő energiái, érzelmi viharai, látomásai. Alkotói csoportosuláshoz nem tartozik, de indulásában kétségkívül szerepet játszott a transzavantgárd és a korszerű európai figuralizmus. A kezdettől jelen lévő líraisága mögé az általános emberi kérdések és az egyetemes kulturális hagyomány emelt expresszív hátteret.
Az emberábrázolás folyamatosan jelen van a Siflis-alkotásokon, rajzokon, festményeken egyaránt, korai, a gyermeki leegyszerűsítést idéző, olykor kusza és nyers vizuális világa, valamint értelmi-érzelmi-gondolati tapasztalata későbbi alkotásain a konceptuális háttérből mind gyakrabban hívja elő a vallást, a szakrális és spirituális tartalmakat, az antik világ képzőművészeti kifejezőeszközeit a görög vázarajzokról, az etruszk síremlékekről, a pompeji villák freskóiról, alkotásain átsugároznak az ókori népek mítoszai, építészeti teljesítményei, a barlangrajzok ábrázolásai.
Pályaképének különössége, hogy a festő ösztönös indulását az alapoktól kezdett újratanulás követte: miután visszavarrták elveszített kézfejét, az alkalmatlan maradt a finom mozdulatok végzésére, ezért Siflis András két év megfeszített munkával megtanult bal kézzel festeni és írni, így folytathatóvá tette poétikáját. Forma tekintetében a radikális dinamizmus, az energiák nyers kitörése jellemzi. Másfelől a spirituális felkészülés révén az alkotás tudatosságát, a poétikához szelídített indulatok harmóniáját hozta a műalkotásaiba ez az újbóli belső építkezés. Ikonikus képi világában nem a jelenvalóságok megjelenítése fontos számára, hanem a bennük rejtőző lehetőségek, a mozgás, az átalakulás dinamikájának, valamint az ábrázoltak kulturális-spirituális beágyazottságának megjelenítése.
Siflis András alkotásai kettős vonzás hatása alatt születnek. Az alkotó egyfelől a képzőművészeti modernitásból az antikvitásba vágyódik, de az antik világban nem talál életet, az egykori kultúrák egykori istenei halottak, csak a képmásuk révén vannak jelen, befolyásuk már nincsen, hatalmuk hírét csak a mítoszok által átörökített emlékezet hirdeti, ám totemisztikus megjelenítésük mégis képes megidézni hajdani nagyságukat, cselekedeteik összefonódását a természettel, az emberi léttel. A halott ikonok között a festő nem talál életet, az antikvitásból vissza kell térnie a modernitásba. A mítoszokban, az antik képi világban meglelt ikonokat viszont nem cipeli magával, hanem a saját korában igyekszik felfedezni azok lenyomatát, kitölteni kiüresedett helyüket. Az antikvitásba merülése során nem a hellenisztikus ideálnál állapodik meg, archaikus világa sokkal inkább babilóniaian sokszínű, mint görögösen rendezett vagy római módon gazdag és előkelő. Sőt, az antik szellemiséghez közelítő korai képei még ettől is mélyebben nyúlnak vissza az időben, a teret megszüntető, dekomponált munkái a barlangrajzok modorában totemisztikusak, a térkonstrukció hiányát ezeken az alkotásokon a mozgás dinamikája ellensúlyozza. Az archaikus és a modernitás találkozása a vizualitásban a mozgás, a pörgés által szabadít fel energiákat, amelyek nem figuraként, hanem az alakok mozgásának lenyomataként, az illékonyság tapasztalataként jelenik meg a képeken. Mintha egy animista-totemisztikus világszemlélet nyomán szellemlények hűlt helyét szeretné leképezni a festő, nyomaikat ikonokkal, totemekkel jelölné. A művekben megjelenő égitestek, állatok, emberek mind „lelkes lények”, szakrális, spirituális szerepüket nyomatékosítja a transzcendens szerepű barlangrajzok vonalvezetését idéző formaalkotás, ami egyaránt magán viseli a rajz és a festészet eszköztárának eruptív alkalmazásának lenyomatát.
Siflis András radikális poétikájával időutazó kulturális géneket – mémeket – a kultúra alapegységeit áthagyományozó, önállóan szaporodó replikátorokat emel át a múlt kulturális világából a jelen kulturális világába, elhelyezi őket a papíron, majd hagyja, hogy rájuk rakodjon mindaz, amit a szemlélő őriz elméjében a világról, amit a képen megjelenítettek előhívnak tudatából. Ennél fogva – bármennyire is közhelyszerűen hangzik – aligha valószínű, hogy Siflis András munkáinak lenne, lehetne bár két egybevágó értelmezése. Olyan alkotó ő, aki a múlt és a jelen elemeiből új képzőművészeti világot teremt, de nem őrzi irigykedve a teremtés kulcsát, hanem önzetlenül tovább adja azt a munkáit szemlélőknek, hadd folytassák a befejezetlen, befejezhetetlen teremtést.
(A zombori Berta Ferenc Zsebszínház társszervezésében nyílt meg április 13-án Siflis András szabadkai származású, Budapesten élő festőművész kiállítása Zomborban, a Laza Kostić Művelődési Központ galériájában. A tárlatot Fekete J. József, a Zsebszínház elnöke nyitotta meg. A közönség május 3-áig tekintheti meg Siflis András legújabb alkotásait, majd a tárlat Verbászra, onnét pedig Újvidékre költözik. A mai Kilátót a kiállítás képeivel illusztráltuk.)
