Siflis András alkotása
Minden kedves olvasót már az elején meg akarok nyugtatni, e cikkemben gondosan kerülöm a politizálást, ám azt nem ígérhetem, hogy nyelvem nem lesz vitriolos.
Nem szeretem a nagyképű műsorvezetőket, akik arra használják a gyanútlan meghívott vendégeket, hogy hosszadalmas és fennkölt újságírói eszmefuttatásaikra az alanyok csupán igennel vagy nemmel válaszolhassanak. „Legkedvesebb”, minden lében kanál celeb személyiségem az a Verebes István, akinek szellemi és humorbeli állapota arra a szintre elegendő mostanság, hogy a legnézettebb kereskedelmi csatornák valamelyikén eltöprengjen és előadja, milyen is a büdös nővel való együttlét. A híres színházi ember – tudhatjuk meg tőle első kézből – csak addig finnyás ilyen esetekben, amíg a nő le nem vetkőzik, illetve egy másik műsorban azt ajánlja celebtársának, Kelemen Annácskának, hogy nemi szervét tükörből vizsgálgassa… Verebes műsorvezetés címén kibocsátott hörgéseit, nyögéseit és dadogásait a közelmúltig módunkban volt átszellemülten élvezhetni a királyi kanálisról kiebrudalt Nap-keltében, s amióta levették őket a képernyőről, reggelente nem tudom, mi bajom, majd rájövök, hogy Verebes-hiányban szenvedek. Ez pedig nagyon súlyos betegség. Kicsit megnyugtatott, hogy kinevezték a Mikroszkóp Színpad igazgatójává, úgyhogy gyötrő absztinenciális krízisem némiképpen alábbhagyott. A híres-nevezetes Verebes morálbeli állapota is ugyanoly magaslatokban szárnyal, mint fölülmúlhatatlan intellektualitása. Hivatkozom e helyütt egy magyarországi napilapban hótt komolyan előadott búsongására, miszerint a magyarországi erkölcsi viszonyok arra késztetik őt, a jobb sorsra érdemes művészt, hogy a közéletből haladéktalanul vonuljon vissza vidéki magányába. Ezt ígérte kérem szépen ez az ember, aztán sehova se vonult vissza, sőt rissz-rossz „produkciók” sokaságában folytatja az erőlködő jópofáskodást, a szellemeskedést, a kifulladt ember eltökélt szándéka szerint ki akarja fullasztani a mit sem sejtő, lekezelt nézőt. Ezúton is elnézést kérek mindazon színművészektől, akik a nevezett személy rendezői képességeitől és színészvezetésétől, emberi bánásmódjától okkal és joggal el vannak ragadtatva, valószínűleg igazuk van, csak hát jobb lenne, ha a színész maradna a kaptafánál. (Ja, hogy ez képzavar? Lehetséges. A kép zavar.)
Halló, itt vagyunk! – ez a program címe, amelyben hetente egyszer boldogítják a nézőket az alcímben föltüntetett telekommunikációs eszköz közvetítésével. A kongeniális műsorvezetőt Szilágyi Jánosnak hívják. A korábbi évjáratú nézők még a rádióból is emlékezhetnek rá. Interaktív beszélgetős műsorok vezetésével vált közkedveltté és híressé, de hát régi dicsőség hol késel az éji homályban… Az ismert személyiségnek a fogászi munka nagyszerűségére emlékeztető hófehér műfogsora van. Nagy előszeretettel mutogatja, narciszoid hajlamainak kiélési módozatait önti rá a vendégekre és a nézőkre egyaránt, a szótlanságra kárhoztatott, rendszerint rokonszenves művészekre, sportolókra, stb., ráerőszakolja magát. Ha azok megkísérelnek egy fél mondatot előadni, azonnal beléjük fojtja a szót, rámenős magamutogatásával – meg kéne vizsgálni a nézettségi adatokat és a hozzászólásokat – elriasztja a jobb érzésű érdeklődőket. A mazochisták, meg a szívüknek különösen kedves vendég szavaira vágyók, viszont továbbengedik magukon eluralkodni a gyötrelmet, és várják a „zenét füleiknek”. Szándékosan élek most a muzsikálós hasonlattal, az aranytorkú kishegyesi csalogányunk, Rúzsa Magdi volt az egyik vendég, akiről meg kell hagyni, fiatal kora dacára és a kihívások leselkedő veszélyeinek ellenállva, nem szokott hülyeségeket beszélni, nyilatkozataiban mértéktartó, visszafogott és kellően szerény, rokonszenves maradt. Egyetlen bíráló szavam talán arra vonatkozhatna, hogy elhagyta az ízes, népies hegyesi dialektust. Nem tudom, hogyan sikerült neki ilyen rajtaütésszerűen „mekegő” pestivé válnia, de hát kicsire nem adunk… Most azt sem kívánom elemezni, miképpen fogják érdes, blúzos hangját kilúgozni és egy tucaténekest kreálni belőle, ez itt most nem a megasztárok karriertörténetének vizsgálatát célzó mű. Maradunk annyiban, hogy Rúzsa Magdira büszkék lehetünk, s ahogyan ebben a Szilágyi-féle műsorban viselkedett, az sem hagyhat semmi kivetni valót maga után. Mondom, a hölgy még ifjú, az alcímben megnevezett teniszezőnő pedig már 35 éves is elmúlt, tehát, amikor sikerei csúcsán aratta a babérokat, akkor daloló pacsirtánk még édesanyja ölében dudorászott. A hiányérzet akkor támadt bennem, amikor szó nélkül hagyták azt a címeres ökörséget, amit a műsorvezető képes volt kipréselni magából (lásd a címet). Sem a szerény színész Hajdú Steve-nek, sem a többszörös világ- és olimpiai bajnok kajakozó, Kovács Katinak nem volt annyi ereje, lélekjelenléte, vagy tájékozottsága, hogy helyre tegye ezt a nagyképű és üresfejű újságírót, aki olyan épületes kérdéseket tett föl a sportolónőnek, hogy vajon szokott-e a vízen edzés vagy versenyzés közben nyögni, felkiáltani, esetleg káromkodni. És akkor úszik be a képbe Szeles Mónika, a cseh, a nagy nyögéseket meghonosító, aki magyarul is tudott és hátba szúrták. Megáll az ész! Azt már anno dacumál megértük, hogy lejugoszlávozták, leszerbezték, majd amerikaiasították, átkeresztelték Selesre, összehordtak mindenféle marhaságot a mi földünk szülötte bajnoknőről, de Szilágyi jellemzése csúcsokat dönget. A rokonszenves és visszafogott vendégek csendben maradtak, csak e sorok írója mérgelődött, és mélységes szomorúság kerítette hatalmába.
