Fejtő Ferenc
.
Azt hittem, Fejtő Ferencről lényegében mindent tudok, amit egy közepesen tájékozódott iskolázott ember tud. Nem sejtettem, hogy ismereteim egy – az újságírásban kacsahírnek nevezett – téves információra alapozódnak, amelyeket még középiskolás koromban Fejtőről egy újságcikkben elolvastam, miszerint Fejtő Ferenc a magyar „őszirózsás forradalom” hősének, gróf Károlyi Mihálynak, az akkor már „bolond grófnak” becézett magyar politikusnak személyi titkára volt.
Ezért készültem fel arra, hogy a kilencvenedik évéhez közeledő aggastyánnal lesz másnap találkozóm, amikor belgrádi szerkesztőnk, szokása szerint, jóval éjfél után hívott fel, közölve:
– Figyelj ide, komám, holnap, tizenegy órakor legyél a belgrádi szakszervezeti otthon klubjában. Találkozást beszéltem meg Fejtő Ferenccel, a híres magyar íróval, esztétával, baloldali gondolkodóval, akit az újságírói berkekben szerzett információm szerint Tito (aki a szakszervezeti kongresszuson a szocialista önigazgatás kecsegtető távlataira vonatkozó vitaindítóját mondja) fogadja Fejtőt, a Nyugaton hivatalosan is elismert legjobb Kelet-szakértőt. Nyomban utána velünk fog elbeszélgetni a szakszervezet klubjában.
A vele kapcsolatos információm tévedését nem volt nehéz felismerni, amikor belgrádi szerkesztőnk bemutatott bennünket egymásnak. Hisz hatvanon alig valamivel idősebb, disztingvált, több, mint elegáns, javakorabeli emberrel szorítottunk kezet: Fejtő Ferenccel. Nem mondhatnám, hogy túl barátságos volt. Viselkedését a diplomáciai kódex kötelező szívélyességei közé lehetne sorolni. Nemsokára kiderült, hogy miért.
Fejtő Ferencet nem azért tartotta a Nyugat a legnagyobb Kelet-szakértőjének, hogy ne tudta volna, még el sem indult Párizsból (mint magyar emigráns), amikor a jugoszláv UDBA, vagyis titkosszolgálat kijelölte, ki fog ráépülni, ráragadni itteni tartózkodása idején. A két blokk akkori szokása szerint (habár, azt hiszem, ma is).
Belgrádi szerkesztőnk eltúlozta barátságunkat, s kelleténél nagyobb hangsúllyal mutatott be Fejtőnek. Azzal a nemes szándékkal, hogy közölje vele a Magyar Szó nagyrabecsülését, amely az én személyemben főszerkesztő-helyettest küldött Belgrádba, itteni munkájának megkönnyítése céljából. Ezt Fejtő mint a keleti ügyek legnagyobb nyugati ismerője úgy értelmezte, hogy én vagyok az UDBA kiemelt megbízottja, amelyet „ráragasztott” abból a célból, hogy figyelemmel kísérje és regisztrálja itt-tartózkodásának minden mozdulatát.
Ennek megfelelően fogadott, kellő ridegséggel és távoltartással.
Nem alaptalanul. Mert én annak a Varga László főszerkesztőnek voltam a helyettese a Magyar Szóban, aki az UDBA után valószínűleg a legnagyobb ellensége volt az akkori a Symposion körül tömörült új irodalmi mozgalomnak (amely nem csak irodalmi volt), amely körül csoportosult az akkori vajdasági ifjú írótehetségek zöme. S nem tudhatta, hogy én ebben az ügyben azonosulok-e a főszerkesztőmmel. Én viszont úgy láttam, hogy a Symposion ifjú írótehetségei tulajdonképpen nem tettek mást, csak azt igyekeztek törvényerőre emelni, vagyis élethez juttatni, ami a szerb irodalomban már rég mindennapos jelenség volt. A szakítást a „szocialista realizmussal” és a világ újabb irodalmi ártalmainak szellemét behozni ide, hozzánk, Délvidékre is. S végső soron egyetértettem velük.
S annak az UDBÁ-nak, vagyis állambiztonsági szerv emberként tekintett rám, amely ennek a megmozdulásnak legádázabb ellensége volt.
Azt hiszem, az UDBA nem volt hajlandó tudomásul venni, Varga főszerkesztő viszont talán nem tudta, hogy a Symposion mögött akkor már Sóti Pál, az akkori Vajdaság mindenható magyar ura állt, s szélmalomharc volt ellene tenni bármit is.
Az általában jól tájékozott Fejtő Ferencnek a jelek szerint elég volt egyetlen nap is, hogy – természetesen saját tájékoztatási csatornáin át – meggyőződjék arról, hogy nem én vagyok Jugoszláviában az, akitől tartania kell. S másnap reggel már más, barátságos, kellemes emberrel találkoztam.
Azon a napon, amikor elhatároztam, közlöm a főszerkesztővel, elegem van a lekicsinylésekből, meg a ridegségből, nem vállalom a „barátságos kapcsolattartást” Fejtővel.
Másnap lényegében más emberrel találkoztam egészen más hangulatban. Váratlanul kitárulkozott előttem, s nekem úgy tűnik, intim meggyőződését is közölte velem. Ami számomra beszélgetésünk összes addigi leglényegesebb tartalma volt.
Nem kellett nagy elemző készség és tudás ahhoz, hogy ezt mondja:
– Látod, itt nálatok, akik a keleti blokk legdemokratikusabb államának számítatok, vagyis formailag nem is tartoztok ehhez a blokkhoz, ilyen mindennapi epizód mutasson rá a leglényegesebb társadalmi gondokra, főleg arra, milyen mértékben, milyen fajta demokrácia meddig jutott nálatok.
Pedig ez történt. A kongresszus idején, amikor az volt a hatalom alapvető törekvése, hogy bizonyítsa a világ előtt, a szocialista önigazgatás a világ legkorszerűbb, legjövőbevezetőbb demokratikus rendszere. Amikor is Koča Popović külügyminiszter kiprovokálta az általános jugoszláv társadalmi rendszer leglényegesebb erkölcsi problémáit.
Azzal, hogy a Rolls Royce-ok, a Yaguarok, Fordok meg a Mecedesek között akarta leparkolni a Spaček, vagyis a legolcsóbb és legcsúnyább francia kisautót. S természetszerűleg a parkőr közel sem engedte a világmárka közé. Nem ismerve fel az utasát, a külügyminisztert, Koča Popovićot, a legendás partizán tábornokot, aki gazdag belgrádi családból származva ifjú korában már ült szinte minden világmárka autótípusának volánja mögött.
– Azt kérdezted tőlem, miért nem ültem be egyetlenegyszer sem, akár egy órára is Tito expozéja után a szakszervezeti otthon nagytermébe – kérdezte tőlem Fejtő. – Azért, mert ott a felszólalók százai azt magyarázták, hogyan kell értelmezni Tito szavait (amire nekem nem volt szükségem), az élet viszont az utcán zajlott. Ez esetben az említett parkolóhelyen.
Végül is ebben egyetértettünk, s szívélyes kézszorítással búcsúztunk el egymástól.
A vele kapcsolatos ismerethiányomat, vagy inkább baklövésemet, természetesen nem hoztam szóba. Erre okot szolgáltatott az is, hogy nálam sokkal nagyobb szaktekintélyek is, ebben az ügyben alaposan melléfogtak.
A Budapesten, az Akadémia gondozásában megjelent Magyar irodalmi lexikon szerint például a neves író és baloldali gondolkodó 1906-ban született Zágrábban. Az 1989-es, szintén Budapesten megjelent Akadémiai kislexikon állítása szerint viszont három évvel később, 1909-ben látott napvilágot.
Pedig az elsőnek Benedek Marcel volt a főszerkesztője, szerkesztőtársai pedig Bölöni György, Király István, Pandi Pál, Sőtér István és Tolnai Gábor.
Emennek meg Beck Mihály és Peschka Vilmos volt a főszerkesztője, szerkesztője pedig Élesztős László.
