( Szarapka Tibor alkotása)
Szent Pál a kereszténység történetének egyik legjelentősebb alakja. Egyes racionalista, Jézus történetiségét tagadó bibliakutatók túlzása szerint egyenesen a kereszténység alapítójának mondható. Az utóbbi állítás a szenvedélyes tagadás átgondolatlanságát, nem az igazságot tükrözi, azt viszont habozás nélkül el kell ismernünk, hogy a Jézusban fölismert Krisztus követését célul kitűző új hit legsikeresebb térítőjét és legnagyobb hatású teológusát tisztelhetjük a személyében.
Az utóbbival kapcsolatban elegendő, ha megemlítjük, hogy az ő Rómaiakhoz írt levele téríti meg Szent Ágostont, a középkor legjelentősebb teológusát, s ugyanez az alapmű érteti meg Lutherrel a hit egyedülálló, cselekedetekkel szembeállítható fontosságát a zsidó törvényfelfogástól elszakadt keresztény teológiában. E lutheri fölismerés indítja útjára a reformációval a keresztény újkort.
Az I. századból származó szövegek tanúsága szerint a ma ismert keresztény vallás mindkét lábbal azon a talapzaton nyugszik, amit Szent Pál munkássága rakott le. Az Apostolok Cselekedetei arról tudósítanak, hogy az első életképes (pogány)keresztény gyülekezeteket Kis-Ázsiában és Hellászban ő alapítja. A kánonba beépült levelei arról tanúskodnak, hogy ő határozta meg a Jézus-misztériumot értelmező teológiai tanításnak az irányvonalát, melyek dogmákba foglaltan a mai napig a vallás alapját képező tantételek az három nagy keresztény irányzat számára: a katolicizmusnak, az ortodoxiának és a protestantizmusnak.
Nyíri Tamás „keresztény Odüsszeusznak” nevezi őt küldetéstudata ösztönözte, halállal is farkasszemet néző, kalandos utazásaira utalva ezzel. Nem ismeri a félelmet, ha a Krisztustól kapott feladat, az evangélium terjesztéséről van szó. Épp ilyen tántoríthatatlan, az eltévelyedés nézeteivel soha meg nem békülő személyiség volt igehirdetői, apostoli hivatásában is.
A kudarcba fulladt aeropagoszi beszéd sejteti, hogy nem volt nagy szónok, de megnyerő külsejű sem. A legkorábbi ránk maradt róla szóló írás, a Pál és Thekla története című apokrif irat „alacsony termetű, kopasz, görbe lábú, összenőtt szemöldökű, sasorrú, barátságos tekintetű” embernek írja le. Szülővárosa a kis-ázsiai Tarzosz. A föníciaiak által alapított és a Szeleukidák korában hellenizált korabeli nagyváros megfelelő kulturális alapozást szavatolt missziós küldetése sikeréhez. Itt megismerkedhetett a görög műveltség alapelemeivel és anyanyelvi szinten elsajátíthatta a Földközi-tenger térségének korabeli közvetítő nyelvét, a koinét, a görög leegyszerűsített változatát. Hellén műveltségéről az aeropagoszi beszéd tanúskodik, ahol a Kr.e. VI. században élt krétai Epimenidészt, a Kr. előtti III. századbeli Aratoszt és a sztoikus Kleanthészt idézi.[1] E tudás megszerzéséhez jó alapot biztosított a köznépből kiemelkedő, előkelőbb származása, amit az ebben az időszakban Rómán kívül még ritkaságszámba menő római polgárjoga valószínűsít.
A fönt elmondottak hithirdetői tevékenysége sikerének az előfeltételei voltak. Egyedülálló teológiai teljesítményét szülői neveltetése alapozta meg. A Benjámin törzséből származó, ortodox zsidó apa a fiát farizeusnak szánja. A nászi (fejedelem) címet elnyert,[2] nagytiszteletű Hillél unokájától, a nagyapja címeit, de hitmagyarázó képességét is öröklő idősebb (I.) Gamáliel rabbitól sajátítja el az írásmagyarázat tudományát. Farizeusi mivoltának árnyoldala is volt, vakbuzgó lelkülete a kezdeti időszakban az első keresztény gyülekezetek leghevesebb üldözőjévé teszi. A damaszkuszi látomás után azonban megvilágosodásszerű, teljes lelki átalakuláson halad át, s innentől fogva rabbinikus neveltetését az új hit terjesztésének a szolgálatába állítja, mint hatásos fegyvert a törvénykövető zsidókkal való vallásvitában. A hilleli írásmagyarázó iskola egzegétikai módszeréből Szent Pál leveleiben legtöbbször a szó szerinti (P’sát) és az allegorikus értelmezést (Remez) alkalmazza. (Pl. Gal 3,6-29; Róm 4; Róm 10,6-10.) Ez is feszültségekkel teli lelki alkatának szélsőséges kettősségéről tanúskodik, hiszen e két értelmezésmód a lehető legtávolabbra esik egymástól: a misztikus hajlamú, idealista beállítódású emberek az allegorikus írásmagyarázatot kedvelik, a világias, gyakorlatias beállítódásúak viszont a szó szerintit. Benne egy személyben lakozott a végletesen gyakorlatias és a beláthatatlan magasságokba fölemelkedő idealista ember.
A kereszténység elterjesztésének a hőskorszakában a kicsiny, ellenségekkel szembenéző jézuskövető gyülekezetek ilyen, a magában hordozott ellentmondásokat sziklaszilárd hitükre hagyatkozva megbékíteni képes embereket kívántak maguknak. Egyrészt nagyfokú gyakorlatiasságra volt szükség az új közösségek sikeres megalapításához és az azokon belüli gyakori nézeteltérések elsimításához, másrészt pedig végtelen idealizmusra ahhoz a nem is bátor, hanem vakmerő hithez, hogy az ellenséges közegben ez a kicsiny és még vallási nézeteiben sem egységes Jézust követő társaság – a Messiás hamarosan bekövetkező dicsőséges második eljöveteléig – régi-új vallásával meghódítja majd az egész világot.[3] Ez az idealizmusából fakadó vakmerő hit adott erőt Pálnak térítőútjai során, hogy az állandóan rá leselkedő halál veszélyével szembenézzen. Az idealizmusból fakadó ingatag emberi erő azonban ehhez az életet és elszenvedhető kínokat semmibe vevő bátorsághoz önmagában nem lehetett elegendő.
.
Térítés a hittestvérek között
.
Pál, Tarzusz városából, nemcsak a pogányokkal és nemzettársaival kerül szembe, hanem az első, zsidókeresztény Jézuskövetőkkel is. Erről a hitvitáról – igaz, az elsimítás szándékával – az Apostolok Cselekedete és a Szent Pál-i levelek is hírt adnak.
Kétség sem férhet hozzá, hogy az igazán nagy kihívást a tarzuszi térítő számára ez a zsidókeresztényekkel kialakult nézeteltérés okozta, hiszen ebben az esetben az a lényegbevágó kérdés volt a vita tárgya, hogy melyikük értelmezi helyesen a jézusi tanítást: a zsidó vallástól eltávolodó Pál vagy a Tóra (a törvény) beteljesítését életfeladatuknak tekintő zsidókeresztények. Mindkét teológiai látásmód Jézusra vezette vissza a maga álláspontját. A térítőutak során a zsidó vallás követőivel szemben a fő vitapontot azt képezte, hogy Jézus volt-e a megígért Messiás, vagy arra továbbra is várni kell, az alapvető hitkérdésekben, például az egyetlen isten létében egyetértettek. A pogányokkal az istenértelmezés körül kerekedett ki a fő nézeteltérés: hogy egyetlen isten uralja-e a világot, vagy az istenek és az isteni erők sokasága.
Ahhoz sem férhet kétség, hogy melyik közegben lehetett a legsikeresebb a térítői munka. A pogányok hite, különösen a felvilágosultabb városi környezetben, ekkoriban már egy haldokló vallási gondolkodásmód volt, melyet már csak a(z ál)közösségi szokásrend tartott életben. A görög filozófusok rég eljutottak már az egyetlen isten létezésének a föltételezéséig és az erkölcsi alapelvek vezérelte életfölfogást is régtől fogva a középpontba állítottak tanaikban. Éppen ezért ebben a zsidó és keresztény egyistenhitre és morális vallási látásmódra előkészített közegben mutatkozott a legkisebb ellenállás a Szent Pál-i hithirdetéssel szemben. A hellenizált városokban komolyabb ellenkezésre, amint az a kudarcba fulladt aeropagoszi beszéd is mutatja (ApCsel 17,16 skk), a filozófiailag pallérozott, a korabeli mércék szerint magasan képzettnek számító rétegben számíthattak a Szent Pál-i krisztusértelmezés hírvivői. És a maga vallásához szorosan kötődő falusi közegben, amely még a kereszténység államvallássá tétele után is erős ellenállást tanúsított. (E parasztközeg régi hitéhez való ragaszkodása tette szükségessé azt a térítői kompromisszumot, amely a pogány isteneket keresztény szentekké keresztelte át, s amely ugyanezt cselekedte a pogány ünnepekkel és a pogány szenthelyekkel.) A városi középosztály körében viszont nagy vonzerővel bírt egy olyan hit, amely egyetlen, gondoskodó, szerető istenről beszélt, s amely – a legtöbb pogány vallási irányzattal ellentétben – világos erkölcsi követelményeket támasztott híveivel szemben.
Még a zsidók körében is nagyobb eséllyel pályázhatott a térítői sikerre a Szent Pál-i krisztusértelmezés hirdetője, mint a zsidókeresztények körében. A hellenizált városokban ugyanis nem kis számban akadtak olyan hellenista zsidók, akik a mai liberális hittársaik korabeli megfelelőiként arra törekedtek, hogy vallási és nemzeti identitásukat összeegyeztessék annak a hellén közegnek a kultúrájával, amelyben éltek. Ez a zsidóságon belül mindenütt jelenlévő irányvonal a törvény követésében kevésbé volt szigorú. Ennek jegyében, miként Szent Pál is, a szó szerint értelmezett parancsszavaknak való megfelelésnél előbbre helyezte a Tóra szellemének való megfelelést. Emellett a jeruzsálemi templomhoz és papsághoz sem fűzték őket olyan szoros szálak, mint a szintén hellenista közegben élő korabeli orthodox zsidókat. Tarzuszi Pál, tudjuk, egy ilyen orthodox zsidó családból származott, éppen ezért lázadása a Törvény beteljesítését céljának tekintő zsidókeresztény tanítással szemben, egyúttal a családi neveltetése elleni lázadás volt.[4] E hellenista zsidók és az orthodox nézetekben csalódott zsidók között viszonylag nagy eséllyel folyhatott a missziós munka, ha sikerült meggyőzniük a térítés célszemélyét, hogy Jézus a Krisztus (a Messiás). Ez az utóbbi, s nem a törvénykövetés kérdése körüli nézeteltérés volt a zsidók felé forduló hithirdetés fő vitapontja, hiszen ebben az esetben eleve olyan egyistenhívő emberekhez szóltak, akik a hellén gondolkodásmód talajára helyezkedve már nem helyezték előtérbe a szó szerint értelmezett parancsszavakat, vagy olyanokhoz, akik kiábrándultak a hitükből a törvénykövetés pogány közegben követhetetlennek tűnő szigora miatt.
(Folytatjuk)
[1] Beszélgetések a Bibliáról: RTV. Minerva, Bp., 1978. 227.
[2] A zsidó állam végleges bukása és a templom lerombolása után vált igazán fontossá ez a zsidó vallási közösségen belül számon tartott tiszteletbeli rang, ami Hillel rabbi családjában az V. század elejéig öröklődött tovább. Az ekkor már Galileában élő, a zsidók közötti elsőbbségért a babilóni exilarchával vetélkedő nászik hatalma a korabeli keresztény pátriárkákéhoz hasonlítható, ami nemcsak vallási, hanem behatárolt világi hatalmat is jelentett egyúttal.
[3] A Szent Pál-i levelek világosan tanúskodnak arról, hogy a korai keresztények Jézus a Messiás (a Krisztus) közeli, még az életükben bekövetkező dicsőséges visszatértében reménykedtek.
[4] A vallási cselekedetek jelentőségét tagadó hitfelfogása kialakításában valószínűleg Luthernél is meghatározó jelentősége volt a szigorú, követelődző apa elleni lázadásnak, az apakép ugyanis lélektani törvényszerűségből szükségképpen rávetül az istenképre. A vallási fordulat éppen ezért, mind Luthernél, mind Pálnál, egyúttal a valós istenkép meglelésének a fölszabadító élményét is magába foglalta, amelyben az Isten szerető Atyaként mutatkozott meg. Ez rendkívüli erőt adhatott az életveszedelemmel járó hitfordulat melletti kitartáshoz.
