A cím a modernitás észt abszolutizáló törekvését nevezi meg kissé retorikus felhanggal. Azt az önmagától való elidegenedést, amelyben az ember létezésről szóló mondata egyetlen alanyává az ész, egyetlen állítmányává az értelem lépett elő. A szellemi korszakot, amely kizárólag azt az állítást vette számításba, amit az ész mondott ki, és ami az észről szólt, az értelem által és értelmesen.
Mi volna ebben a kifogásolható? Joggal érezzük, hogy föl kell tennünk ezt a kérdést. Épp a kérdés kikívánkozása bizonyítja, hogy még mennyire a modernitás eszmerendszerének a hatása alatt vagyunk. Rendkívül nehéz a gyakorlatban is elfogadnunk azt az elméletileg közismert tényt, amely szerint az értelem csupán az ember egyik szellemi tevékenysége, az akarat, az érzelem és az intuíció mellett. S hogy az öntudattal megáldott lény szellemi megcsonkítása ezek közül egyetlenegyre, mint a mondott esetben kizárólag az értelemre leszűkíteni őt.
Az egyenjogúság az egyetlen doktrínája kihirdetése után már csak illúzió. Ha az ész nem mindössze az egyik, hanem az egyetlen szellemi megnyilatkozás, akkor ebből egyenesen következik, hogy minden szellemi tevékenység benne zajlik, s hogy magának át kell hatnia minden egyes szellemi cselekményt. A létezésről szóló mondat benne, és egyedül benne hangozhat el, miközben e mondat kvintesszenciáját is ő, és csakis ő jelenítheti meg. Más szóval létezésről tett kijelentésnek pusztán az tekinthető, ami ésszerű (racionális) kijelentés. Minden egyéb üres szószaporítás. Ez az ész diktatúrájának az ideológiája.
Olyannyira beférkőzte magát látásmódunkba ez a gondolkodás, hogy a kinyilvánítás szintjén legtöbbször mi is elfeledkezünk arról, hogy a létezés világáról érzelmi, akarati-érzékelői és intuitív állításaink is vannak. Ezeket is kommunikálni vagyunk képesek, tehát nem fölfoghatatlan kijelentések.
Az egyetlen doktrínája minden részegységet, így a célt is bekebelezi magába. Felvilágosodás néven ismerjük azt a kort és attitűdöt, amely a szellemi motiváltság egyetlen tartalmának az ész célkitűzéseit tartja. Az a felvilágosult kor, ami, s az a felvilágosult ember, aki minden célkitűzését az ész céljának rendeli alá, vagyis aminek és akinek minden egyes megnyilatkozását az ész uralja. A felvilágosodás kora az értelem ünnepe, ám ugyanakkor az akarat, az érzelem és az intuíció gyásza. Az Aufklärung híve az az észlény, aki akaratát, érzelemvilágát és intuícióját a tudattalanjába temette, ahonnan mint dühöngő démonok tértek vissza a tudatosba a felvilágosodás korának erejét vesztésével az indusztriális érában. Az elfojtott érzelem mint agresszív nacionalizmus, vallásivá formált, az elfojtott intuícióval házasított válfajában mint fasizmus. Az elfojtott akarat mint emancipációs törekvés és a szükségesen felüli vágya. Ezek közül az első, szövetkezve az elfojtott intuícióval, a sztálinizmus politikai vallását[1] szülte, a második a nyugati fogyasztói társadalmat. És a hidegháború ideológiai küzdelmét, vagyis a két elfojtott akaratra épülő materialista vallás(pótlék) missziós harcát a világ ideológiai birtoklásáért. Nem játék tehát elfojtani magunkban bármit is. A huszadik századi társadalmat nyomorgató eszme-démonait kivétel nélkül ez a tudatfojtogató művelet szülte.
Képtelenség a négy szellemi tényezőre alapozott tudatot egyetlenre leszűkíteni, bármelyik legyen is az. Az elmeaktivitás a négy építőelem működése. A gyakorlatban hol az egyik, hol a másik kerül a tudat előterébe: szellemi aktivitásunk hol akarati, hol értelmi, hol érzelmi, hol intuitív[2] jellegű. Ha az egyiket a kizárólagosság jogával illetjük, miközben a másik hármat a tudat hátterébe, a személyes tudattalanba söpörjük, ezzel még nem fegyverezzük le a szükségtelennek kikiáltott szellemi tényezőket. Pusztán csak azt érjük el, hogy azok aktivitásukat ezentúl nem a tudatosból, hanem a tudattalanból fejtik ki. Ez a társadalom tudathasadását okozza. Létrehozza a társadalom hivatalos ideológiáját a megfelelő emberről, és meghirdeti az átnevelés programját az egységes társadalom létrehozása végett. Az utóbbi célból a hivatalos ideológia uralmon lévő képviselői reakciós eszközöket is alkalmazhatnak a nem megfelelő emberekkel szemben, mint a pogány Róma a keresztényekkel, vagy a bolsevizmus a tőkés elemekkel szemben, de mivel az ilyen lépések zűrzavart okozó kockázata túl nagy és brutalitásuk miatt a „megfelelő emberek” ellenszenvét is kivívhatják, ezért az erőszakos cselekedeteket mindig vegyíteni szokás az átnevelés békés módszereivel. A nácizmus ezt nem tette meg, s nagyon gyorsan el is bukott.
Ami bennünket itt a modernitás utáni kor küszöbén életközelből érint, az az ész diktatúrájának a kora a maga „megfelelő” emberével, a felvilágosult polgárral. A felvilágosult polgár tudata előterébe egyetlen szellemi tényezőt (az észt) és egyetlen szellemi aktivitást (az értelmet) enged. A másik három tudati megnyilatkozási formáról vagy nem vesz tudomást, tehát úgy tesz mintha az érzelem, az akarat és az intuíció egy mellékes és szükséges rossz volna az ész uralta lényben, vagy erőszakosan próbál megszabadulni azoktól.
Az utóbbi döntés az egyházellenes reakcióval házasodó felvilágosult ateizmus létrejöttét eredményezi, vagyis az intuitív természetű, vallási tartalmú tudati tényezők megtagadását. Efféle antiklerikális ateizmus uralta a francia polgári forradalmat és az orosz bolsevista forradalmat. Az egyházellenes reakcióval nem szövetkező modernista ateizmus a metafizikai lehetőségének egyszerű tagadása. A tudomány szolgálatába állított filozófiai irányzatok körében ilyen tagadás hatotta át a pozitivizmust.
Folytatjuk
[1] A politikai vallás vallástudományi fogalom a totalitárius, vezéreszméjű politikai rendszerek szakralizálására. Jelenlegi legszemléletesebb példa a politikai vallásra az észak-koreai kommunista diktatúra.
[2] A hindu samkhya filozófiai iskola fogalma alapján buddhikusnak is nevezhetnénk.
