Amikor tehát ’71 őszén egymás mellett ülve buszoztunk Zilahyval Újvidék felé, el nem mulaszthattam, hogy megkérdezzem kedvenc íróm, Krúdy Gyula felől, hisz kortársak voltak, alig tizenhárom év korkülönbséggel. (Tudatában voltam annak, hogy kíváncsiságom netán sértheti útitársam hiúságát, mivelhogy az alkalmiság folytán illene őt – az égből idecseppent óriást – tekintenem a pillanat főszereplőjének. Látszólag nem zavartatta magát „tapintatlanságomtól”, készséggel válaszolt, de a későbbiekben is minden mondókájába bőségesen beleszőtte önmagát.)
– Találkozott is Krúdyval?
– Találkoztam én mindenkivel, aki az irodalomban és a politikában számított. Nagyszalontai születésű lévén már gyerekként bejáratos voltam a Tisza grófok uradalmába. 1912-ben ott voltam a parlamenti karzaton, amikor egy képviselő rálőtt a Ház elnöki székében ülő Tisza Istvánra, ám az sértetlenül és továbbra is higgadtan irányította a vitát. Amikor pedig az őszirózsás zűrzavar idején sehonnai csellengő katonák megölték a villájába visszavonult grófot, kötelességszerűen szereztem neki koporsót (abból is nagy hiány volt!), hálából az egykor általa megkapott ösztöndíjért.
Krúdy írni és élni egyformán tudott. Nála a vendéglők látogatása nem jelentett öncélú dorbézolást. Ha virradatig járta a korcsmákat, rendszerint a pályaudvarok tájékán kötött ki, hogy vidéki pasasérnak adva ki magát kikérdezhesse a hordárokat és a fiákerosokat Budapest nevezetességei felől. Így tanult meg a köznép szemével is látni.
Szegényt mindig ínség gyötörte, de a tízes években már nagy becsben álló írón segített, aki csak tudott. A pincérek és a szerkesztők hiteleztek neki, az utóbbiak kézirat ellenében azonnal kiutalták a honoráriumot. 1910-től íróként virágkorát élte, számára ez volt a remekművek évtizede, de a könyveit készséggel megjelentető és jól fizető kiadók sem tudták megszabadítani állandósuló pénzzavaraitól. Családja – három gyermeke és felesége – elől menekülve madámok „barátságos házában” tanyázott, vagy bevetette magát az olcsó Meteor Szállodába, ahol zavartalan nyugalomban dolgozott legjobb regényein. A háború közepe táján már senkit sem hordoztak tenyerükön a kiadók. Krúdy ezért is tekinthette megmentő szerencsének az 1916 májusában neki ítélt, igen magas összeggel, kétezer koronával járó Székesfőváros Ferenc József Irodalmi Díjat. Az odaítélésben döntő szava volt az akkori polgármesternek, Bárczy Istvánnak (aki később az apósom lett). Az átadó ceremónia után az ünnepelt író csakhamar kiosont, nehogy megrohamozzák hitelezői, ám így sem sokáig boldogította a szép summa, mert kártyán még aznap a nyakára hágott. Ennek tanúja voltam az Otthon vendéglőben, és megfigyelhettem, hogy a Tisza grófnál látott hidegvérrel lépett túl a veszteségen.
Én ugyan nem találkozgattam vele, de írói berkekben a lényeges dolgokat mindenki tudta céhbeli társairól. Krúdy legendás nyomora szánalmat keltett mindannyiunkban. Így eshetett meg, hogy utolsó, Az élet álom című kötetéért a Kosztolányi irányítása alatt álló PEN Club és a mecénás brit Rothermere lord jóvoltából Krúdy Móriczcal megosztva kapta az Év Könyve díjat.
Csak most visszagondolva restellem, hogy amíg hozzám dőlt a pénz – bár nem érdemtelenül, csak maga a Halálos tavasz százezer dollárt hozott a konyhára –, addig az ország legnagyobb írója nyomorgott, az iskolai záróünnepélyre készülő Zsófi lányának nem tudott illő ruhát venni, és tartozás miatt az áramot is megvonták lakásától életének utolsó napjaiban.
– Volt oka elhagyni Magyarországot? Amerikában megcsinálta a szerencséjét? – tettem fel tájékozatlanságom kérdéseit.
– Itthon semmi sem fenyegetett, hacsak nem bizonyos körök rosszalló értetlensége. A háború előtt és alatt is minden oldalról megtapasztalhattam a bizalmatlanság jeleit. Irányomban az oroszok jöttével sem változott meg a hatalmi hozzáállás; ezért is válhatott belőlem a Magyar–Szovjet Művelődési Társaság elnöke, amiben legfőbb partnerem volt Vorosilov marsall. A kettőnk közötti már-már baráti viszonyt jól szemlélteti, hogy az élc kiérezhető hangsúlyával egyszer felszólítottam: hasson oda, hogy Budapest nevét Zilahygrádra változtassák. Mondom, én 1945-től is szinte kiváltságos helyzetben voltam, ám mégis meglegyintett a készülő új demokratikus rend szele, amelyben már nem kívántam szerepet vállalni. A megszülető politikai rezsim viszont nem hagyta, hogy kívül maradj; párthűséget és örökös színvallást várt el. Én mindig is a világ baját akartam orvosolni, nem csupán egy nemzetét, és pláne nem egy ideológiához igazodva. Céljaimhoz, igényeimhez Amerika kínálkozott a legmegfelelőbb terepnek. Csakhogy az ötvenes évek ott is a gyanakvás korszaka volt. A német, a magyar, az orosz, majd megint a magyar (Gestapo, ÁK vkf, NKVD, ÁVO–ÁVH) titkosszolgálatok után rám szállt a Szövetségi Nyomozóiroda (FBI). Ellenségnek tekintettek régi és új hazámban is.
Az otthon még magyarul megírt Ararátot két angol nyelvű kötettel egészítettem ki, így keletkezett ADukay család (The Dukays), s az addigi tengődés után a kilencvenezer dollárra megkötött kiadói szerződés kilábalással kecsegtetett az anyagiak terén. Hemingwaynek hatvanezret ígértek az Öreg halász…-ért, de végül csak tizennyolcezret kapott kézhez. Esetemben se lett semmi a kilencvenezerből, sőt azzal ijesztgettek, hogy meg se jelenik a mű, utóbb be kellett érnem a tizenkétezerrel.
Többé nem fogtam nagyobb munkába, megéltem az addig írtak jogdíjából, közben feleségem [Bárczy] Piroska sem tétlenkedett; jól menő idősgondozó otthont igazgatott. Több művem tananyaggá vált Amerikában, Spanyolországban és Olaszországban. Az említett államokon kívül meghívást kaptam többek között Dél-Koreába, Izraelbe és Svédországba.
Különösek voltak Amerikában az ebédbe torkolló irodalmi matinék. Ezek egyike egy sportpályányi étteremben zajlott. A több száz fős közönség és a húsz író hosszú, terített asztalnál ült. A mellettem ülő éltes hölgy abroszra helyezett talpas táblácskáján a Tolsztoj családnév állt. Megkérdeztem, hogy abból a famíliából való-e? Megerősítette, hogy igen, ő a nagy író unokája. Amikor megtudta, hogy magyar vagyok, számomra is meglepő vallomást tett arról a családi legendáról, amely szerint Lev Tolsztoj ősei magyaroktól származtatták magukat.
(Folytatjuk)
