A múlt századforduló idején erőteljes hulláma indult meg a gyermekközpontú iskolák megalakulásának. A „gyermek évszázadában” nevelési irányzatok, reformpedagógiai törekvések képviselői hirdették, hogy a gyerekeinket gondolkodni tanítsuk meg elsősorban, és ne a mi igazságainkat közvetítsük feléjük, hogy azt papagáj módjára szajkózzák. A felnövekvő generáció – Rudolf Steiner, a Waldorf-pedagógia létrehozójának szavaival élve – „tanuljon meg a saját szemével nézni a világban!”
A 20. század számos pszichológiai elmélete tűzi ki célul, hogy megőrizze vagy helyreállítsa az ember spirituális egységét. A következő alkalmakkor megkísérlem bemutatni néhány jelentős reformer és pedagógus nevelésfilozófiáját, koncepcióját; elsőként a Carl Rogers amerikai humanista által megalkotott személyközpontú irányzat alapelveit.
Carl Rogers az önmegvalósítás szerepét hangsúlyozta. Szerinte az önmagunk igazi valójának kibontakoztatása minden ember természetének részét képezi. A személyiségen belüli összhang, az egész-ség megélése alapvető szerepet játszik az önmegvalósításban.„…minden ember rendelkezik olyan belső erőforrásokkal, mellyel képes megváltoztatni önmagát, csak ennek nincs mindenki a tudatában.”
A pozitív értékelés, a gyerek iránti feltétel nélküli szeretet előremozdíthat. „Szeretlek, mert szeretlek” – mondja Carl Rogers, feltételek nélkül, önmagadért. Kiemeli a környezet pozitív viszonyulásának szerepét, a gondoskodás fontosságát. Ez „egyfajta nem birtokló gondoskodást jelent, amiben elfogadjuk a másikat úgy, ahogy ő az adott pillanatban létezik, nem értékelünk (sem pozitívan, sem pedig negatívan) és nem akarjuk megváltoztatni őt”. A mások általi elfogadtatás jellemzője az értékelésmentesség: „nem baj, hogy csinálod, csak csináld nagyon”.
Kétség nem fér hozzá, hogy a humanista Rogers olyan lényeges dolgokat fogalmaz meg, amelyeket a nevelésművészet képviselőinek, ha valóban művészetnek tekintik a hivatásukat, minden esetben szem előtt kell tartaniuk. A megfelelő értelemben vett önmegvalósítás feltételezi, hogy a személy harmonikus egészként éli meg személyiségét, összhangban áll önmagával, lehetőségeit és képességeit tudatosítja, és ezt figyelembe véve magabiztosan tekint a világba. A tudatos élet lényege: a tények tisztelete; a valódi jelenlét; a nyitottság az információk iránt a visszajelzésre; a külső és belső világ megértésére való törekvés, fogalmazza meg a két Klein Az önbecsülés a siker titka című munkájukban.
A rogersi személyközpontú megközelítés alapvetése a bizalom a másik emberben, a feltételekhez nem kötött pozitív előfeltételezés. A bizalom a gyermekben, hogy nem szorul rá a felnőtt irányítására, mert van „belső vezetője”. Ha a pedagógus elfogadja a gyermek autonómiáját, gondolatainak, érzéseinek létjogosultságát, és bízik a gyermek erőiben, amely segítségével különbséget tesz a számára fontos és nem fontos dolgok között, és amellyel megtalálja a helyét a világban.
A gyermekbe vetett bizalmunk, az ő kompetenciáiba vetett hit által (a nondirektivitás eszközének segítségével) a gyermek „erőre kap” és kinyílik, akár a virág. A tanulás nem az instrukcióadás következtében jön létre, hanem a „változás és a tanulás facilitálásával (serkentésével).”
Így serkentenünk kell gyermekeinket arra, hogy megtanulják, semmilyen tudásanyag nem jelent állandó, örök érvényű és biztos tudást, csak a tudás keresésének folyamata. A változás képessége lehet az egyetlen dolog, amely a mai társadalom oktatásának-nevelésének egyetlen értelmes célja lehet.
Carl Rogers szerint a tanulás tíz alapelve:
Carl Rogers elvei alapján működő iskola számos országban nyílt és működik nagy hatásfokkal, legközelebb Magyarországon. Tudomásom szerint Szerbiában nincs.
