Shakespeare-t, Brechtet, Goethét, Csehovot, Szophoklészt, Madáchot általában úgy vesz kézbe egy rendező, ahogyan egy lírikus a szonett műfaját. Éretten, pályája delelőjén túl, önmegítéléséhez mérten: mestermunkaként.
Más szóval: bizonyos dolgokhoz épeszű ember a több százszor vagy több ezerszer játszott darabokat saját megmérettetés céljából, merszből, egy új szemszög, módszer, hozzáállás kísérletének bizonyításaként vagy – másik/rosszabb esetben – diákszínpadok, amatőr társulatok, vidéki műkedvelők, mindennemű újítást nélkülöző művelődési egyesület produkciójaként veheti elő. Más opció nincs, az évszázados recepcióba vagy a valóban újszerű, vagy a teljesen hagyományos, díszletet, jelmezeket, dialógusokat/monológokat, színpadi mozgást stb. illeszthetjük be.
Március 17-én bemutató volt az Újvidéki Színházban. Az elkövetkező hónapokban Kokan Mladenović rendezésében láthatjuk Madách Imre Az ember tragédiája c. darabját. Egy valóban sajátos, az Újvidéki Színház repertoárjához mérten üdítően ható, a kortárs technikai vívmányokat ésszerűen kihasználó munkát tett az asztalra, vagy ebben az esetben a színpadra. Ádámot (az immáron Jászai Mari-díjas) Balázs Áron, Évát Ferenc Ágota, Lucifert pedig Elor Emina alakítja.
A szöveget jócskán „meghúzták”, de ez természetes, hiszen a darabot szinte soha nem szokták teljességében deszkára állítani, a keretszíneket ezzel ügyesen egybefonták a bevonulással, a kezdeti narrációval, valamint a fináléval és a tapssal – ezáltal, bár a negyedik fal megmarad, a közönség kétirányú várakozása mindkét esetben aktívan bevonatik a színpadon történtekbe. A történeti színek közül csak néhányat (pl. Egyiptom, Athén, Párizs, Róma...) különíthetünk el, viszont azoknak kimunkált volta, ötletekben, megoldásokban burjánzó játéka bőven kárpótolja a kihagyott elemeket. A díszlet józan egyszerűsége eltér az újvidéki idejétmúlt, vaskos-pazar gyakorlattól, és különféle méretű, össze- és szétszerelhető panelek, valamint vászonfelületek alkotják, amelyet egyrészt a projektor tere tágít, másrészt a kar amorf jellegű masszája, mely trónná, fává vagy akár őstömeggé is alakítható. A darab fényjátéka és kortárs zenei aláfestése legjobban a Monty Python-szerű vetítéssel harmonizál, amely Terry Gilliammel (és a dráma XIX. századi voltától eltérően) ellentétben nem a viktoriánus elemek szürreális társításával, hanem egyrészt a színek elválasztásának, felvezetőjének, valamint a folyamatos illusztrálásnak a gyakorlati szerepét töltik be. A videokollázsok a színek régmúlt idejét a jelenkor ismérveivel, az emberit az Istenivel, a kibernetikusat a biológiaival kötik össze.
A rendező ügyesen becsempészte a populáris kultúrát is. A Legyen ön is milliomos mintájára berendezett színpadon Lucifer ügyesen kérdez rá azokra a személyekre, amelyekbe Ádám eddig bizton kapaszkodhatott, és a mikrofon segítségével ezáltal a közönség felé is kezet nyújt. A keresztrefeszítésnek érdekes mellékízt ad az angol énekelt szöveg, valamint a Lucifer által vezényelt és a kórus által előadott hip-hop- és gospelbetétek. Érdekesen aktualizálta a Madách által felvetett problémákat a tudás terén, amikor Ádám kezébe internetet, laptopot, egeret ad, valamint a tudással való visszaélést a fogyasztói társadalom, valamint a kommunizmus utópisztikus világában.
A dráma komikumának kiemelése, az emberi történelem viszontagságos útjának nevetségessé tétele, Ádám folytonos megleckéztetése, Lucifer hatóköréhez tartozik. Lucifer „örök változatlan” szerepét átveszik az eredeti szövegből, lételeme az örök körforgás, a ciklikusság jegyében íródik – ebben az adaptációban, viszont rendre a bohóckodó androgün mester, a megleckéztetve oktató mágus képében tetszeleg. Fekete nadrágban kezdi, majd földet söprő vörös ruhában fejezi be. Lucifer a közönséghez intézi mondanivalóját, szónokol, és Ádámmal, Évával illusztrálja ezt – közvetít színpad és nézőtér között, ugyanekkor Ádám és Éva nem lépnek ki ebből a világból, és legfeljebb csak az égbe kiáltanak. Éva – Ádám és Lucifer szerepéhez képest – eltörpül, hatása szinte katalizátor méretűvé törpül, és sokszor csak azért jelenik meg, hogy Ádám tündökölni tudjon, vagy hogy Lucifer megbüntesse.
A darab egészét tekintve el kell mondani a számomra negatívnak minősülő tapasztalatokat is. Az volt az érzésem, hogy a rendező nem válogatott a szöveghez rendelt, általa talált megoldásokból, hanem sorjázva azokat, egymás mellé rendelte őket. Ezek a megoldások, megnyilvánulásukat tekintve szinkronizáltak, néhol egymással egy időben, de legtöbbször egymást kísérve, a néző figyelmét nem a teljes hatásra, hanem az egyes megoldások soron következő részére összpontosítják. Lucifer mint narrátor, „úgymond”, elmeséli a történetet, ezt a kar el is játssza, majd a vásznon megjelenő mozgóképek segítségével is érzékeljük. Ez a három kód (a szóbeli, a mozgásbeli és a vizuális) egymással rendre megegyezik, esetenként egy negyedikkel és ötödikkel is bővül, a kódok viszont nem egészítik ki egymást, hanem egymás szinonimáivá alakulnak, és zsúfolttá teszik a színpadot. Amiről megtudjuk, hogy piros, megtudjuk, hogy vörös, majd megtudjuk, hogy rőt is – nem dúsítja a jelentéseket, hanem halmozza őket, és így sokszor átesik a ló másik oldalára. Találkozhatunk néhol olyan erőteljes jelentésekkel is, amelyek a levegőben maradnak, holott a néző kulcsfontosságú szerepet tulajdonít neki, ilyen a kis sárga kanalaskotró a párizsi színben, amely talán utolsó forradalmunk szimbólumát testesíti meg, de Lucifer játékszenvedélyén felül másnak nem szerez örömet, nem kezdhetünk semmit azzal, ha fel is ismertük, és jelentést tulajdonítottunk neki. Ugyanígy nem tudom, milyen különbség lett volna, ha a kerékpárt nem tartalmazza a darab, vagy legalább nem visszatérő jelleggel, és ha a mozgást nem ide-oda biciklizéssel oldják meg, hanem máshogy. Röviden: ha valaki nem sétál ki, hanem jármű segítségével kigurul a színpadról, akkor annak jelentést tulajdonítunk, jelölőként bánunk vele, kérdést fogalmazunk meg, és várjuk a jelöltet, amely nem jelenik, meg. Odafigyelésünk esetenként kátyúba fúl, és a sok függőben maradt „miért” ezáltal zsúfolja a befogadást, megnehezíti, végső soron gátolja.
A színpadra állított mű mindazonáltal igazán friss ízt, bizonyos esetekben tudati eltolódást hagy(hat) maga után azokban a széksorokban, amelyből sokszor felháborodottan kelnek fel azok a nézők, akik hagyományosabb színházhoz szoktak. Újvidéken szükség van erre, hiszen sokszor történik meg, hogy még egy Urbán András rendezte darabról is kiszállingóznak a polgári erkölcsükben sértett nézők, pedig pont az ilyen darabok járulnak hozzá, hogy a színházat gondolkodva/emlékezve és ne kacagva/elfeledve hagyjuk el.
