Mivel nem áll szándékomban más munkáját a sajátomként feltüntetni, ezért elmondom, hogyan jutottam hozzá ehhez a szöveghez. Akár hiszik, akár nem, teljes mértékben a véletlen műve volt. Vásároltam egy használt könyvet (A szociológiai mérés módszere címűt), és ez a r övid kis fogalmazvány egyszerűen kipottyant a könyvborító fülecskéje alól. Többször elolvastam, és igen érdekesnek tűnt. Viszont akárhogy forgattam a lapokat, a szerző nevét, vagy bármi mást, mely utalna kilétére, s egyáltalán: segítene abban, hogy valahogyan visszajuttassam neki az iratait, sajnos, nem találtam. Tisztelt olvasók ! Amennyiben az alább közreadott szöveggel összefüggésben tudnak valamiről, kérem, jelezzék nekem.
,,Képzeljék! Nemrég egy nagyon szomorú gondolatom támadt, és – bevallom – igencsak elkeserített. Aztán úgy döntöttem, inkább megpróbálom elmondani önöknek. Különben persze nem nagy dolog az egész, mindjárt meglátják. Tehát: ha valaki úgy fut jobb időt a világcsúcsnál, mondjuk, a százméteres síkfutásban, hogy mindeközben senki sem látja, akkor az pont olyan, mintha nem is futna világcsúcsot. Egyszerűen nem futhat jobb időt a világcsúcsnál. Ennyi. Nincsenek szemtanúk, ugyebár. Hát, mindössze ez lenne az én szomorú gondolatom.
Nem tréfálok, gondolják csak végig: egyik barátjuk odavezet önökhöz egy idegent, be szeretné mutatni. Miután kezet fogtak egymással, és a többi szokásos gesztust megtették, újdonsült ismerősük azon nyomban beszélgetést kezdeményez, és ezt mondja:
– Ha már így összetegeződtünk, elárulhatom: én vagyok a földkerekség leggyorsabb embere – százméteres síkfutásban biztosan. (No ilyesmire azért mégse számít az ember.) - Hogyhogy? Maga sportoló? Mit is mondott, mi a neve? ...Ó, hát akkor gratulálnom kell, ez azért... No de várjon csak. Nem az a... hogyishívják... az a dominikai, az a magas, zöld ruhás? – Jamaicai. Az övé már a múlté, mondom: világcsúcstartó vagyok. (Azért meglepődnének, ugye?) – Mondja, akkor meg hogyan lehetséges, hogy még sohasem hallottam magáról? Igaza van: jamaicai. De a sporthíreket akkor is minden áldott nap megnézem a híradó után. Miért nem hallottam magáról eddig? Hogy’ lehet ez? – Hát, tudja, az az igazság, hogy szerintem nem látta senki, mikor csúcsot döntöttem. Csak úgy tudok futni, ha magam vagyok. Talán nem mindennapi, de így van. Egyszerűen belopództam a stadionba, a versenyóra lemérte a futóidőmet. És sikerült. Tizenöt évig készültem erre, remélem, megérti a büszkeségemet, egyébként nem vagyok az a dicsekedős fajta. Aztán, hogy ne vegyék észre, hogy ott jártam, az órát kikapcsoltam, az eredmény meg örökre eltűnt. Egyszerűen nem szeretem a feltűnést. Mi van? Mért néz így rám? Talán nem hisz nekem? (Önök viccnek fogják fel a magányos futó szavait) – Dehogynem. Igazán érthető, nincs ebben semmi különös. Kérdezhetek valamit? – Persze. – Mondja, egészen véletlenül nem találkozott odakinn a folyosón marslakókkal? Én láttam néhányat. Úgy tűnt, épp csak kiugrottak egy cigarettára. Oda is szóltam az egyiknek, hogy a dohányzás káros. Világcsúcs! Titokban! Ha-ha-ha! (Csúcstartó ismerősük szépen sarkon fordul, és sóhajtozva odébbáll, csalódottan otthagyja önöket.)
Tehát találkoztak egy élénk képzelőerővel megáldott kényszeres hazudozóval. Vagy tévednék: elhinnének egy ilyen történetet? Szerintem nem.
De másképpen is mondhatjuk: ha én most ezt a kis okoskodásomat a világcsúcsról úgy, ahogy van, bedobom a fiókomba, és soha senkinek nem beszélek róla, nem is mutatom meg, akkor az nem is létezik. Vagyis kizárólag számomra létezik. Vagyis nem létezik. Értik ezt? Ilyen (egyebek mellett) például az álom is. Mondják, meg tudják mondani, hogy tegnap este mit álmodtam? Persze, hogy nem tudják, hisz nem árultam el senkinek sem. Akár az egyszeregy.
Azonban valami mégiscsak nyugtalanít engem. Mi van akkor, kérdem én, ha ez a futó, aki azt állítja magáról, hogy világcsúcstartó, tényleg jobb időt futott a jamaicai világcsúcsánál? Egyszer és megismételhetetlenül. Valahogyan. Bárhogyan. Esetleg tizenöt évig keményen készült, szerencséje is volt, a hátszél is a különben megengedett határon belül mozgott, vagyis minden rendben zajlott le, de egyszerűen nem volt ott rajta kívül egy teremtett lélek sem. Csak ő látta az órát az eredménnyel. No akkor mi van? Pofonegyszerű: sohasem fog neki hinni az égvilágon senki sem. (Jogosan jut eszükbe az a jó néhány történet ártatlanul elítélt emberekről, akik esetenként évtizedeket, sőt egy életet töltöttek a rácsok mögött mindenféle törvény elleni vétség nélkül, mint később kiderült, ártatlanul.)
Egy szó mint száz: megértettem, ha nem tudatom senkivel a magányos-futós kis elméletemet, akkor az pont olyan, mintha én magam lennék a magányos futó. Mert, azt hiszem, a gondolataival is hasonlóképpen van az ember. Ha rajtunk kivül más nem ismeri a gondolatainkat, olyan, mintha azok nem is léteznének. Mint a szemtanúk nélküli világcsúcs, ami nem világcsúcs. Ha valamire gondolok, de azt nem fejezem ki, ismétlem: az maguk számára nincsen. Ebből következik: ha nem írom le, hogy tegnap szörnyű fogfájás gyötört, akkor maguk ezt nem tudják. Ugye, igazam van? Miután erre rájöttem, végtelenül elszomorodtam. Elszomorodtam, mert úgy éreztem, hogy kevés apróságtól eltekintve, az eddigi gondolataim, érzéseim, álmaim, terveim, vagyis az egész eddigi életem igazából soha nem is létezett. Szavakba önteni ezt elég nehéz.
Azok a dolgok, melyeket csupán egy ember ismer – nem győzöm eléggé hangsúlyozni –, nem léteznek számunkra. És sok ilyen van. Ez pedig, szerintem, rettenetes. Azt kell tehát mondanom, emberek, hogy azokról a vágyaikról, gondolataikról, törekvéseikről, érzéseikről, álmaikról és így tovább, melyekről még nem beszéltek, melyeket még nem tudattak semmilyen módon, hát azokról bizony senki sem tud. Senki. Itt a földön egyetlen embertársuk sem. És bizton állíthatom: nem is fog tudni senki; sem a gondolataikról, sem semmi másról, ami, hogy úgy mondjam, a lelküket nyomja, ameddig nem adnak hangot neki, nem próbálják meg kifejezni – akárhogyan. A gondolatoknak is kell szemtanú.
Csak szerettem volna, ha ezt tudják. Amit akartam, ezzel el is mondtam. Különben persze úgy cselekszenek, ahogy akarnak. Semmi közöm hozzá.
Mondandómat úgy kezdtem, hogy leszögeztem, mi nem számít nekünk világcsúcsnak, mert szemtanúk híján stb., stb. Ha érdekli önöket, elmondhatom, mi történt velem közvetlenül azelőtt, hogy ez a nagyon szomorú futós dolog kipattant volna a fejemből.
Van egy lány, ugyanabban a csoportban hallgatunk délszláv-magyar történelmi kapcsolatokat az egyetemen. Kékszemű. Tudják, olyan különleges kék, mint a felhőtlen, derűs téli égbolt januárban, mikor egy-egy órára elmosolyodik a nap; hideg van, feketék és sorvadtak a fák, de az égbolt mégis csodálatosan kék. Nem! Rosszul mondom, épp fordítva igaz: nem a szeme olyan kék, mint az ég színe, hanem az ég olyan színű, mint az ő szeme. No de hagyjuk ezt. A lényeg, hogy elhatároztam magamban, megismerkedem vele, vagy legalábbis valahogyan a tudtára adom, milyen nagyon szimpatikusnak találom. Egyik hétről a másikra halasztgattam az ismerkedő közeledést, azonban aztán eldöntöttem, hogy ha törik, ha szakad, odamegyek hozzá a következő csütörtökön előadás után, és beszélek vele. Elérkezett a csütörtök, és már óra közben olyan görcsben volt a gyomrom, hogy majdnem ki kellett kéredzkednem. Szerencsére ezt még valahogy átvészeltem. Amint pedig véget ért az előadás, valami bénító idegesség lett rajtam úrrá (kiszáradt a szám és a torkom, úgyhogy tudtam, ha megszólalok, az olyan lesz, mintha valami madár rikácsolna). Egyszerűen elgyávultam, és természetesen nem mentem oda, még csak nem is köszöntem neki. És aznap, mikor egyedül bandukoltam hazafelé – ahogy mindig is szoktam – és elhaladtam egy sportszerüzlet kirakata előtt, az üveg mögött, a táskák, súlyzók, tornacipők, focilabdák és baseball-sapkás próbababák között megláttam egy plakátot: Usain Bolt öltönyben, csokornyakkendőben és Nike márkájú futócipőben. No abban a pillanatban jutott eszembe ez a cirkusz a világcsúccsal, és tudatosodott bennem eddigi életem, úgy hiszem, legeslegnagyobb bölcsessége: ha a kékszeműnek nem mondom meg, hogy nála szebbet én még nem láttam, akkor ő nem fogja ezt megtudni sohasem.
Aztán két hétig elég rossz állapotban voltam, majd úgy döntöttem, hogy inkább megpróbálom mindezt elmondani önöknek.”
Az írás itt véget ér. Még egyszer: ha valamiről tudnak, kérem értesítsenek.
