A hellének és a latinok időfelfogása, akárcsak a keleti népeké, ciklikus időfelfogás volt. A kereszténység elterjedése gyökeres átalakulást eredményezett. A zsidó alapokra épülő új vallás a lineáris időfeldogás, a kezdőpontjától a végpontja felé haladó üdvtörténelem látószögéből szemlélte a világtörténelmet. A nagy nyugati elméletalkotó, Szent Ágoston a De civitate Dei című művében a lineáris időfelfogás keresztény szellemű rendszerét dolgozta ki. Természetesen nem az afrikai egyházatya volt az első, aki így összegezte a világtörténelmet. Szent Pál teológiája is a végcél felé mutató üdvtörténelemre helyezte a hangsúlyt. Sok évszázaddal a páli levelek megszületése előtt a zsidó próféták öntötték szavakba a lineáris időszemlélet vázlatát. Nekik is volt egy nagy elődjük: Zarathusztra, a perzsa próféta.
Szent Ágoston teológiai győzelmével Pelagius fölött a nyugati kereszténység az üdvözülést az isteni kegyelemtől tette függővé. Ettől fogva eretnekségnek hangzott az emberi cselekedetek szerepének a túlhangsúlyozása. Ez a látásmód természetesen a keresztény szerzetességet is meghatározta. A keresztény szentségeszmény a páli teológiában is központi szereppel bíró paradoxonon alapul: teljes erőbefektetéssel kell küzdeni a megtisztulásért, bűneink ellen, de a végcél, a szentség állapotának az elérése (a bűnöktől való teljes mentesség) emberi erővel elérhetetlen, kizárólag az isteni kegyelemnek tudható be. A keresztény középkor életfilozófiája emiatt a látásmód miatt a következőképpen összegezhető: az embernek meg kell tennie minden tőle telhetőt a kívánt cél elérése érdekében, de a megvalósulás kizárólag istenen múlik! Legföljebb az imát és a vallási áhítat egyéb formáit lehetett segítségül hívni, hogy a mindenható akaratot célkitűzései támogatására bírja rá a hívő. Habár ezekkel kapcsolatban is érvényesült a fönti alapelv, mert a fohászkodó ember sohasem lehet biztos abban, hogy az istennél meghallgatásra talál.
A reneszánsz és a humanizmus színre lépésekor, az újkor hajnalán egy teljesen új életfilozófia kezdett kibontakozni, ami élesen különválasztotta az emberi (a világi) és az isteni (a szent) területét. Ez volt az egyetlen lehetőség arra, hogy az ember meghatározó befolyással lehessen tettei végkifejletére. Az újkori életfilozófiában a világi sorsot, a célok beteljesülését már az ember világi cselekedetei határozzák meg, a befolyásolhatatlan isteni döntés ezentúl már csak az üdvözülésre vonatkozott. Ezt az újkori gondolkodásmódot a reformáció terjesztette el Európa szerte. Nem egyforma nyitottsággal fogadták el a különböző keresztény egyházak: az ortodoxokra alig hatott, a katolikusokra is csak részben, a lutheránusokra már sokkal inkább. Legteljesebb mértékben a kálvinista vallási irányzat tette a magáévá ezt az emberi célokat emberi cselekedetektől függővé tevő forradalmian új megközelítésmódot. Ez a magyarázata annak, amint azt Max Weber is kimutatta, hogy az újkori kapitalizmus korszakában azok az országok kerültek az élre, amelyekben a kálvinista hitnek erőteljes befolyása volt. (Az ekkor kialakult angolszász fölény a mai napig irányadónak számít.)
A fejlődéseszmény tekintetében ez a korszak is hozott egy jelentős újítást. A középkorban vált tudatossá az európai civilizáció tagjában, hogy létezik a belső fejlődés útja, a céljait birtokba vevő újkori ember által beindított látványos társadalmi fejlődés pedig azt tette világossá számára, hogy külső, társadalmi fejlődés is élő valóság. Előtte az előrehaladás olyan lassú volt, hogy azt az ember rövid élete során nem tapasztalhatta meg: lényegében egy ugyanolyan világban született meg, mint amilyenben meghalt. Az újkorban azonban annyira fölgyorsult a világ, olyan látványos volt a technikai előrehaladás, hogy annak nyomait már egy emberéleten belül is érzékelni lehetett. (Ma már olyan gyors, hogy követni sem vagyunk képesek.)
A fejlődéseszmény mégsem az újkor, hanem a legújabb kor, az indusztriális éra terméke. A társadalmi föltételeket a kialakulásához a felvilágosodás és a francia forradalom biztosították. A szent ( a vallási) teljes eltörlését tűzte ki az ész nevében hatalomra törő, lázadó polgári gondolkodásmód. Egy nyilvánvaló tényt azonban figyelmen kívül hagytak ennek a nagyszabású társadalmi programnak a prédikátorai, a filozófusok és politikusok egyaránt: hogy Európa és a nyugati ember kétpólusú képződmény. Az európaiság egyik oldala az ókori görögöktől örökölt vallástalanodó individuációra, a másik viszont a keresztény vallási jellegű individuációra épül. A fölvilágosodás prófétáinak féloldalú, világias Európát és embert kinevelni szándékozó kísérlete féloldalas gondolkodásmódot szült. Ennek egyik terméke volt a ma is erőteljesen ható fejlődéseszmény.
Amit el kívántak törölni, az rejtett módon a gondolkodásuk alapkövévé vált. Nem kell e mögött a meglepően hangzó tény mögött valami sötét titokzatosságot vagy az elnyomott bosszúját sejteni, egyszerűen csak arról van szó, hogy a keresztény vallási eszmeiség gondolkodási alapminták formájában olyannyira átszövi a látásmódunkat, hogy attól képtelenek vagyunk szabadulni. A történet különlegessége, hogy e hatalmas elvilágiasító társadalmi program prédikátorainak a célkitűzése az egypólusú nyugati társadalom megteremtéséről – ezért is illethetők a prédikátor névvel – kifejezetten a keresztény vallási gondolkodás alapmintájából származó elhatározás. Az ókori görög látásmód toleránsan viszonyult az idegen eszmék iránt: vagy megtűrte, vagy beolvasztotta azokat magába. A kereszténységre jellemző az a (többi vallással szembeni) intolerancia és elhatárolódás, amit most a fölvilágosodás prófétái képviseltek, különös módon, épp a kereszténységgel szemben.[1] Ez nem ellentmondás: az intoleráns viselkedésmód a keresztény individuáció gondolkodási alapmintájaként irányítja a nyugati ember cselekedeteit. A tetteinket szabályozó és a gondolkodásunkat meghatározó alapminták olyannyira lecsupaszított tartalmak – akárcsak a jungi archetípusok –, hogy eredetüknek legtöbbször nem is vagyunk a tudatában. Ezért lehetséges, hogy a keresztény individuáció terméke, az intolerancia szülőeszméjével, a kereszténységgel szemben is mozgósítható. Ilyenkor az ember „keresztényi” módon támadja a keresztény eszmeiséget.
A fejlődéseszmény kialakulásakor is valami hasonló ment végbe: a külső fejlődés útjának újkori tapasztalatát összevegyítették benne a keresztény eszkatológikus látásmóddal. A gondolkodási mintáknak ezzel az összemosásával kapott a külső fejlődés végső célt, a boldog jövő képzetét, ahova a fejlődésnek állítólag el kell juttatnia az emberiséget. (A keresztény eszkatológia isten országának nevezi a boldog jövőnek ezt az állapotát.) Természetesen itt sem tudatos eszmeegyesítésről van szó, a boldog jövőről szóló képzet a keresztény individuáció egyik gondolkodási alapmintája, amit úgy tesz magáévá a fejlődéseszményben hívő ember, hogy eközben föl sem merül benne az isten országáról szóló keresztény tanítással való kísérteties hasonlóság.
A fejlődéseszmény szerint az emberi civilizáció folyamatosan halad előre a maga beláthatatlan, utópisztikus végcélja felé. Ugyanezt a modellt a társadalom minden szegmensére, magára az emberre is alkalmazni lehetett. Darwin nagy vihart kavart evolúciós elmélete ennek a gondolkodási mintának a fajokra való átültetése volt. A modellt az ember bensőjének a célzatos átalakulására is vonatkoztatni lehetett. Ennek a szülöttjei a gombamód szaporodó, a keleti ciklikus felfogást a nyugati evolúciós szemlélettel összefércelő új vallási irányzatok a teozófiától kezdve a mai New Age mozgalmakig. Sokkal jelentősebb szerepet játszottak ezeknél a fejlődéseszménytől megihletett filozófiák. Hegel, Comte, Marx bölcselete elképzelhetetlen és értelmezhetetlen volna a fejlődéseszmény nélkül, melyek az evolúciós látásmódot egyszerre alkalmazták egyetemes, vagyis világtörténelmi és egyéni fölfogásában. E gondolkodók szerint a világtörténelemnek és az embernek egyaránt végig kellett járnia a maga útját a kezdettől a végig. A comtei és a marxi filozófia közös jellemvonása, hogy a beláthatatlan jövőbe helyezték a történelem végkifejletét. Ezek emiatt utópisztikus filozófiának nevezhetők. Hegel bölcselete, aki a jelenben – egyénileg valószínűleg önmagában, világtörténelmi szempontból pedig a korabeli porosz államban – látta a végpontot, csak komoly fenntartásokkal nevezhető annak. Talán épp emiatt veszítette el nagyon gyorsan a mozgósító erejét: a beérkezésként is értelmezhető valóság ugyanis sokaknak kiábrándító lehetett. Nem úgy, mint a pozitivizmus és a marxizmus ígérete az eszményi végről: azokról ugyanis mindenkor kijelenthető volt, hogy a jelenlegi csalódásra okot adó helyzet csupán egy átmeneti melléktermék.
A pozitivizmus és a marxizmus utópisztikus filozófiái a 19. és a 20. században meghatározó szellemi mozgatóerőkké lettek. Ez a tény a francia forradalomtól kezdődő, egypólusúságra törekvő, öntagadó világfelfogással magyarázható. Azért válhattak domináns világértelmezési módokká, mert utópisztikusak voltak. Ezen vonásuk az egypólusúságra kényszerített, eredendően kétpólusú gondolkodásai mintát követő nyugati ember számára valláspótlékként hatottak. Azt adták neki vissza akaratlanul a végpont idealizált ígéretében, amit elvenni szándékoztak tőle: a vallási töltetű reményt és a hitet az élet és a történelem értelmében. Lényegében tehát ugyanazt történt, mint a totalitárius kísérletek esetében: amit el akartak rejteni a kabát alatt, az kibújt az oldalzsebből.
A marxizmus a bolsevista totalitarizmus vezéreszméje lett, míg a pozitivizmus, szándékán kívül, a fogyasztói társadalom ideológiai támaszává vált azzal a nézetével, hogy a kézzelfoghatón túliról semmit sem tudhatunk, ezért figyelmünket a megfogható, az anyagi felé kell fordítanunk. Természetesen ez a pozitivizmus filozófiai üzenetének végletesen naiv, elferdített értelmezése, a tudomány hatása révén a fogyasztói társadalmat mégis e naiv, elferdített pozitivizmus hatja át. Ez azért veszélyes, mert az eszme hatása alatt a fejlődéseszmény szükségképpen materializálódik, s növekedéseszménnyé alakul át.
A növekedéseszmény célja mind nagyobb mértékben kiaknázni a Föld természeti kincseit. Egyéni szinten a fogyasztás növelésére ösztönzi az embert. A növekedéseszmény utópiája abban a naiv hitben jut kifejezésre, hogy a bővülésnek nem lehetnek korlátjai, az emberi fogyasztás vég nélkül megsokszorozható. Ha a Föld energiakincsei kiürülnek, akkor az ember azokat vagy más, hatékonyabb energiaforrásokkal helyettesíti, vagy a rohamos fejlődésnek köszönhetően, mint az „univerzum gyarmatosítója”, kilép a világűrbe. Ez az utópia köszön ránk a sci-fi filmekből. A fogyasztói társadalom növekedéseszményének a valós termékei a kipusztuló fajok, az ásványkincseiből kiürülő Föld, a fölborult geológiai egyensúly, az anyagelvűségbe zárult ember elembertelenedése.
Ez a látni nem akart valóság.
[1] Eszmei téren a görög individuációs modell toleráns és befogadó, vele szemben a keresztény egyénivé válás mintája intoleráns és kizárólagos. A gyakorlati cselekvés terén fordított a helyzet: a görög individuáció intoleráns (erőszakos) és kizárólagos (büntető), míg a keresztény toleráns (békés) és befogadó (megbocsátó).
