A szabadkai Lifka Sándor artmoziban bemutatták Ciger Mónika Pálfi Ervin színművészről szóló portréfilmjét. A moziban a pótszékek is megteltek, az első sor előtti szőnyegen is ültek. A másfél órás film fokozatosan bontakoztatja ki a 29 éves színművész gazdag, példás személyiségét és életét. Ciger Mónika először készített portréfilmet, az operatőr Farkas Miklós volt. Az az egy év és egy hónap, ami a film elkészüléséig eltelt, sok megpróbáltatással járt, hiszen mindenki munka mellett foglalkozott vele. Mónika és a filmnéző közönség is úgy véli, hogy megérte. Pálfi Ervint jobban megismerhettük mint színészt és mint embert, olyan értékei csillantak meg, amelyek példaképül szolgálnak.
– Milyen érdeklődési köröd volt gyerekkorodban, hogyan jutottál el a fényképészetig?
– 1987. március 10-én születtem Szabadkán. Az általános iskolát a kisbajmoki Matko Vuković és a Jovan Jovanović Zmaj iskolában végeztem el. Sok iskolai fellépésen színészkedtem, és egy ideig színész szerettem volna lenni. Azonban beláttam, hogy közönség előtt nekem nem fog menni, hogy bármit eljátsszak, és elálltam a színészettől. Édesapám, Ciger Róbert a Szabadkai Rádió hangmérnöke, aki a reklámosztályon is dolgozott. Az ő buzdítására jelentkeztem hatodikos koromban a Kölyökvonal c. adásba, hogy műsorvezetőként kipróbáljam magamat. Egy évig bírtam, rájöttem, hogy én a médiát utálom… Ahogy múltak az évek, közeledett a pályaválasztás, szerettem volna egészségügyi nővér lenni, azonban a vér látványa miatt elálltam ettől. A politechnikai szakközépben négyévente indult fényképészeti szak, édesapám hívta fel erre a figyelmemet, a színészethez is valami módon kötődik, e mellett döntöttem. Nagyon megszerettem a fényképészetet, a suli mellett hobbiszinten is foglalkoztam vele.
– Hogy kerültél a Pannon tévébe? Milyen volt a kezdet?
– Negyedikes koromban hétvégeken pincérkedtem. Amikor 2006-ban végeztem, munkát kerestem, és egy rokonom, aki az akkor induló Pannon tv-ben dolgozott, ajánlotta, hogy próbálkozzak ott én is, de én menekültem a médiától. Aztán pár hónap múlva mégis jelentkeztem, a technikai osztályra kerültem, vágónak. A vágás programjával ott találkoztam először, egy hétig sírva mentem haza, hogy ezt én biztosan nem fogom megtanulni. Múltak a hetek, délelőtt pincérkedtem, délután a Pannonban dolgoztam. Masa Attila volt a tanítóm. Amikor magamra hagytak, kicsit kétségbeestem, attól pedig, hogy a riporter ott ül folyamatosan mellettem, amikor rakjuk össze az anyagot, ideges lettem. Lassan, másfél hónap elmúltával belejöttem a dolgokba.
– Később te magad is filmet készítettél. Hol készültél föl erre?
– 2007 nyarán vettem észre a Dunaversitas pályázati felhívását. Épp lejárt egy nappal előtte a határidő, de szerencsémre az interneten láttam, hogy egy héttel meghosszabbították. Egy hétköznapi történetről kellett dokumentumfilm-forgatókönyvet készíteni. Készítettem is valamit, majd felkerestem Siflis Zoltán rendezőt, és ő véleményezte a munkámat, mire másik témát választottam, de voltak benne kitalált dolgok. Jónak találhatták, mert felvettek a tanfolyamra. Jött még két kollégám is, akik ugyancsak jelentkeztek és felvételt nyertek, csak éppen nem tudtunk egymásról. Akkor jártam életemben először Budapesten. Megtudtam, hogy a dokumentumfilm nem tartalmazhat kitalált vagy hazug elemeket.
– Vizsgafilmed szabadkai helyszínen játszódik.
– A Pannon tévében ment egy gyerekműsor, amelynek a felkonferáló helyszíne a szabadkai Fekete-fürdő volt. Megtetszett ez a helyszín, Mess Attila tanácsára elmentem oda és körülnéztem. Édesapámtól megtudtam, hogy az ő egyik osztálytársa ott lakott. Felvettem vele a kapcsolatot, és sok mindent megtudtam a fürdő történetéről, majd láncszerűen jött a többi ember, aki oda járt, és végül szereplője is lett a filmnek. A film elkészítésével igencsak megszenvedtem, mert más volt az én véleményem, és más volt a tanároké, s mivel nem voltam jártas a dolgokban, inkább adtam a tanárok véleményére, nem álltam ki a sajátom mellett. Azért csak összehoztunk belőle egy jó kis filmet, ami a vizsgafilmem volt. Az elméleti tantárgyakból is vizsgázni kellett: a filmelmélet, a jogelmélet… Munka mellett két hónap kellett, hogy átrágjam magam ezen. Végül oklevelet szereztem, és ezáltal tudtam jelentkezni egy OKJ-s vizsgára Magyarországon. Végzettségem: mozgóképgyártó videotechnikus, 2008. november 5-én tettem le ezt a vizsgát.
– Tanáraid milyen véleménnyel voltak a filmről?
– Három hatvan év körüli tanárom volt. Egyik azt mondta, hogy ne foglalkozzak a témával, a másik azt mondta, hogy foglalkozzak, a harmadik pedig köztes volt, azt mondta, hogy ha okos vagyok, akkor rá fogok érezni, de ha nem, akkor nem fog menni. Amikor elkészült a film, mindhárman pozitívan véleményezték.
– Tettek vagy tenni fognak-e azért, hogy a romos Fekete-fürdő visszakapja régi hírnevét?
– A szabadkai városi könyvtárban volt 2008-ban a film bemutatója, amit nagy érdeklődés fogadott és lázongtak is az emberek, hogy igenis fel kellene újítani a Fekete-fürdőt, mások azt mondták, hogy nem kellene, mi értelme lenne… Úgy hallottam, hogy meg is indult egy projekt, hogy helyre fogják hozni, lebontják az egészet és újra fogják építeni. Utána már nem hallottam semmit sem, majd egy évre rá azt, hogy le fogják bontani és egészen mást építenek a helyére, legújabban pedig, hogy lebontják és újraépítik a fürdőt, ami nem csak fürdőként funkcionálna. Hogy mi az igazság, nem tudom.
– Valamilyen további szakképzésen részt vettél-e?
– Tavaly nyáron szervezték az Automata Film Fest tábort Erdélyben, kilencedik alkalommal. Elismert hangtechnikusok, vágók, rendezők, operatőrök, filmológusok, gyártásvezetők voltak a táborban, komplett stábcsoportok. Rendezői szakra szerettem volna jelentkezni, de mivel a helyszínen kellett a komplett forgatókönyvet megírni és ott helyszínt találni, kicsit elbizonytalanodtam, és úgy határoztam, hogy maradok a vágásnál, mert ebben biztosabb vagyok. Itt láttam meg először, hogy milyen is a forgatás, kisjátékfilmeket forgattunk. A rendezővel együtt kellett dolgoznom, itt láttam, hogy milyen összetett, megterhelő a rendező feladata, láttam, hogy hogyan is kell viselkednie, én mint vágó köteles voltam menni a forgatásokra, mert a vágónak kellett csapozni és szkriptelni is. A tíznapos táborban az utolsó négy nap volt a húzós, mivel a vágó fejezte be a munkát, és csak utána került a film a hangosztályra. Nálunk meg volt fordulva az egész. Felkeltem kilenc órakor az első vágásra, délután aludtam és egész éjjel, reggel fél hatig vágtam. Csoportvezetőmet, Wöller Ágnest ki tudom emelni, ő nagyon sokat segített, egyébként Budapesten játékfilmeket vág. Nagyon sokat mesélt a vágásról, és ezt az új tapasztalatot tudom a tévében alkalmazni. Ha az idén is lesz tábor, akkor már rendezésre fogok jelentkezni.
– Következő filmed portréfilm lett. Hogyan alakult ki?
– Amikor befejeztem az első filmemet, továbbra is a tévében dolgoztam vágóként, és unalmasnak találtam, hogy mellette nem csinálok semmit. Kolléganőm, Szakáll Laura tudta, hogy én mennyire felnézek Pálfi Ervin színészre, sok előadásban láttam már szerepelni, és felvetette, hogy miért nem készítek róla egy portréfilmet. Először úgy gondoltam, hogy Ervin tartja magát és nem nagyon lehet őt megismerni, de végül is elkértem Laurától a színész telefonszámát, karácsony előtt felhívtam, bemutatkoztam, gyorsan elhadartam, hogy mit is akarok, ő pedig meglepetésemre azt mondta, hogy jó, pár nap múlva keressem fel a színházban, és akkor megbeszéljük. Előbb találkoztam Fejős Csilla portréfilmkészítővel, akivel egy kávé mellett elbeszélgettünk.
Az első elképzelésem az volt, hogy félórás lesz a film, kicsit bemutatjuk a színészt a színházban és a magánéletben. Következő év elejére meghívott az újvidéki színiakadémiára, ahol a fiatalokkal foglalkozik, szerinte ez érdekes lesz, fel is vettünk egy pár napot. Jöttek egymás után a forgatások. Észrevettem, hogy időnként jobban megnyílt felém, sokkal jobban el tudtunk beszélgetni, és akkor láttam, hogy nem is olyan távolságtartó.
A portréfilmet magam készítettem, ez jó is volt, mert a saját elgondolásomat valósíthattam meg, de hátrányos is, mivel nem volt kitől véleményt kérni.
– A film bemutatója idén januárban volt, telt ház előtt vetítették a majd másfél órás alkotást…
– A filmmel rengeteg munka volt. Ervin úgy kezdte, hogy ő nem tud sokat beszélni. Végül telebeszélt két szalagot. Volt úgy, hogy forgatáskor elfogytak a szalagok, mert nem gondoltam, hogy ennyit fog beszélni. Az anyag is megkívánta, hogy ne dobálgassak ki belőle mindent, mikor érdekesen beszélt és érdekes dolgokat is mondott, ami nemcsak nekem volt az, hanem a közönségnek is később. Így lett másfél órás a film, ami majd 50-60 percre lerövidítve áprilistól az artmoziban megy. A film után voltak olyan utócsengések, hogy hosszú a film. Király Attila, aki már sok filmet készített és operatőr is, azt mondta, hogy jó, de hosszú. Rávilágított arra, hogy vannak benne dolgok, amikről úgy éreztem, hogy meg kell tartani, de nem kívánja meg a közönség. Három változata lett a filmnek, a rendezői, ez a másfél órás, a lerövidített, amihez Kovács Frigyes véleményét is kikértem, és a harmadik, ami DVD-n lesz kiadva. Több szakember véleményét is meghallgatva, a magaméval feldolgozva alakult ez ki.
– Időközben videoklipet is készítettél…
– Tavaly októberben munkatársam, Miskolci Roland megkért, hogy a Raplace nevű, palicsi, háromtagú rapegyüttesnek készítsek egy videoklipet. Elkértem a számot és a szöveget, kicsit átfutottam rajta, és egy délután alatt megírtam egy forgatókönyvet. A táborból tudtam, hogy mit hogyan is kell csinálni. Palicson forgattunk két napot, és az nagyon jó volt, hogy nekem kellett rendezgetnem mindenkit, hogy te most ezt csináld, te azt csináld. Saját elképzelésemet át tudtam vinni az emberekre, hogy azt csinálják, amit én a fejemben összeraktam. Jó érzés visszakapni azt, amit elgondoltam.
A klipforgatásnál egy nagyon jó csapat alakult ki, itt a tévénél van egy kis baráti körünk, hétvégén is összejövünk. A tévéből volt az operatőr, a gyártásvezető, akiknek az volt a feladatuk, hogy mindent biztosítsanak, kajától, piától kezdve, hogy kint legyen, meg a kellékeket, a technikai felszereléstől a szemcseppig. Általában egy korosztály voltunk, ezért nagyon nehezen találtam meg a közös hangot velük. Második napra ez nagyon szépen kicsiszolódott. Sokkal jobban éreztem, hogy csapatként együttműködünk, nem hátráltatjuk, hanem biztatjuk egymást. Most a csantavéri Silence Limit együttes tagjai is felkértek, hogy nekik is készítsek egy videoklipet. Látták az előzőt, és nagyon tetszik nekik a munkám. Ezt március végén kezdjük majd el forgatni.
– Tervezel-e újabb dokumentum- vagy portréfilmet készíteni? Esetleg a játékfilm is megfordult a fejedben?
– Mivel a portréfilmet most készítettem, jelenleg ez áll hozzám közelebb, a dokumentumfilm rég volt. Játékfilmet még nem készítettem, de úgy érzem, hogy inkább az előbbi kettővel kellene foglalkoznom, jobban fekszik, meg érdekel is.
Amikor forgatáskor Ervinéknél voltunk kint Palicson, felmerült, hogy hová is lehetne Szabadkán kimenni, nemcsak a bulizós helyekre, hanem koncertekre és más rendezvényekre, de nem tudtunk ötleteket adni. Mi valahogy úgy érezzük, hogy régebben sokkal több lehetőség volt. Ervin azt mondta, hogy rengeteg emberrel beszélt már erről, és ők is így látják. Innen jött az ötlet, hogy jó lenne a szabadkai szórakozási, művelődési lehetőségeket kikutatni. Majd kiderül, hogy vannak-e lehetőségek, vagy pedig csak az emberekben van a hiba, hogy nem érdeklődnek eléggé.
– Most mint vágó dolgozol, munka mellett rendezel. Mi szeretnél lenni?
– Rendező szeretnék lenni. Ez az elképzelésem a filmkészítés által jött. A vágást is nagyon szeretem, de nem tévés vágóként, hanem filmes vágóként, azért mert akkor azt vágom, ami a saját elképzelésem volt. Nem mondom, hogy a saját filmjeimnél mindig én lennék a vágó, lehet, hogy ezt egy kicsit háttérbe tenném.
– Munkádhoz, alkotásodhoz sok sikert kívánok!
