Nem olyan könyv Nemes Z. Márió Bauxit című verskötete, amibe egykönnyen beleszeret az olvasó. A kritika se igazán tud mit kezdeni vele. Mintha valami idegen nyelven beszélne benne a költő, pedig teljesen hétköznapi magyar szavakat használ. Csakhogy ezek a szavak valami különös, átláthatatlan rendszer szerint kerülnek egymás mellé, ami nyomán az olvasó elbizonytalanodik a versmondatok szemantikai értéke tekintetében, a logikai szemantika és a logikai grammatika érvénytelenné válik a költeményekben, és emiatt ezekhez a versekhez nem kapcsolódik értelmezhető jelentés. Az viszont nyilvánvaló, hogy a költő valamiféle sajátos jelentéstani logikát követ, a nyelvet a szavak szintjére bontja vissza, és ezen a szinten mindennek van hagyományos szemantikai megfelelője, de midőn egymás mellé kerülnek, nem alakul ki közöttük értelmezhető szintaktikai kapcsolat, mert ha az egyik szót hagyományos értelmezése alapján igyekszünk elhelyezni a mondat logikájában, a másik nem illeszthető hozzá, miközben mindkettőnek tiszta és logikus a saját szemantikai helyi értéke.
Nem kell valami vad szósziporkákra, esetleg automatikus írásra gondolni, ennek a költészetnek nincs igazán köze a radikális avantgárd szógyötréséhez, itt a szintaktikai-szemiotikai kapcsolat fölbontása kerül a versszervező elemek közé. A kitartó olvasó eljut a kötet címadó szövegéhez, aki időközben föladta, nem tudom, mit kapott a kötettől. A Bauxit című szövegegység látszólag egy teljesen más Nemes Z. Máriót hoz képbe, mint akit a versek alapján megismerni véltünk. Szürreális képeket alkot, történetet mond el, lekerekített retorikával beszél, mintha Brueghel valamelyik vásznának epikus transzkripciójával, ekphrasziszával találkozna ebben a szövegben az olvasó. És ettől a ponttól világosodik meg visszafelé a kötet, innen fedezhető fel Nemes Z. Márió költészete. A költő világot teremt, nem pedig verseket ír. Attól kezdve bontakozik ki a világélményt leképző poétika, hogy fogást találtunk a költő szótárán, onnantól megvilágosodnak az összefüggések, a szavak szöveggé terebélyesednek, és utat nyitnak a befogadás előtt. Értelmezhetőségről felesleges lenne beszélni, a megértés lehetősége viszont adott. A versekben felvetett képekkel kapcsolatban pedig valóban Brueghel látomásos festészete tűnik megfelelő párhuzamnak.
Nemes Z. Márió voltaképpen mindent ízekre szed: a nyelvet, a világot, a természetet, az emberi szervezetet, majd ezekből a szétszerelt elemekből épít fel új szerkezeteket. Ezen kollázsteremtmények révén vetítődik vissza a költői világszemlélet a teremtett világára: a költő nem csupán a nyelvet szerelte szét, hanem saját testét, famíliáját, környezetét, létét, nemét, korát. Identitását.
Majd újra építkezik. Nemet vált, és ilyenkor kürettel, elszáradó szerelemmel szembesül. Férfiként lányokat kerülget, de mintha mindenütt elkötött petevezetékkel találkozna, sőt magát se igen tudja másként, mint meddőként elképzelni női alakmásában. Micsoda dolog, hogy az épülő világnak éppen a reprodukció lehetősége nem adatik meg? Viszont van kór, széthullás, bomlás, csonkolás, szeretethiány, üresség, zavar.
Ahogy visszafelé gondolkodunk a verskötet nyomán, egyre világosabbá lesz, hogy a Nemes Z. Márió világát éppen a széttrancsírozottság jellemzi, minden amputálható, mindennapos a vetélés, az abortusz, ugyanakkor kezek, lábak, nyelvek nőnek a legváratlanabb helyen, dudorok és lyukak támadnak a testen, mintha valaki szétzilálta volna a teremtést.
Nemes Z. Márió költészete Pollágh Péter poétikájához hasonló módon fetisizál egyes testrészeket, tárgyát a hétköznapi dolgok közt és önmagában találja, beszélője egyaránt otthonosan mozog urbánus és rurális környezetben, miközben a verssorokban áthallásokat, apró intellektuális kalandokat hint el, leplezetlen humorral. A két költői világ egymáshoz kapcsolhatóságának közvetlen bizonyítéka, hogy Pollágh A cigarettás című kötetének egyik kulcsmondata így hangzik: „Mindeggyé tette a többit, / nem mássá”, míg a Bauxit kötetben a következő olvasható: „Mássá tett a többi, de mind-/egy.” Ha ehhez hozzávesszük, hogy a Pollágh-mondat az előző kötetében (Vörösróka, 2009) szereplő egyik, úgyszintén kulcsmondatának („Mássá tett a többi, de mind- / egy”) átértelmezése, belátjuk, hogy bekerültünk a poliszémia útvesztőjébe.
Az is egymáshoz közelivé hozza a két költői világot, hogy mindkettőben bizonytalan a beszélő kivolta, annak ellenére, hogy a megszólalása merészen intim, nem hagyja magát felismerni. Bizonytalanságban tartja az olvasót, akiben ez a bizonytalanság fölszabadítja a befogadás igényét tápláló energiákat.
