MOLNÁR Edvárd felvétele
(Elhangzott a szabadkai Bash-házban megrendezett kiállítás megnyitóján.)
A fehér fényű folt átváltozott: hirtelen egy vonal kezeket növesztett és átölelt. Abban a pillanatban megértettem mindent. De nem egészen... Nem tudtam, vajon az én tükörképem ez, vagy az álom, amelyből csupán a rózsaszínre emlékszem, a hajszálak csillogására, az elmosódott körvonalak szélén ragyogó színekre...
Leültem és elgondolkodtam. A foltok, melyeket álmomban láttam, akárcsak a barlangrajzok – ősi erőt sugároztak, olyan erőt mely magában hordozza a világmindenség szimbólumait. Miért alkotok? Mit szeretnék elmondani? Lehet, hogy erre nincs is válasz, egyedül a folyamat a fontos – a megsárgult, ráncos papír felülete, a barna színcsepp, a B6-os ceruza nyomai. Örömmel áraszt el a tény, hogy vagyok, lélegzem. Az egész világ az otthonom, határtalan vagyok, újrarajzolom a térképeket, úgyis a Föld Anya felszíne csak egy játszótér! Mindenütt jelen vagyok, de mégsem mozdulok, csakis a megrepedezett festékrétegek mögött, az előbukkanó fényt figyelem. A fény mindent meghatároz. Rezgései, puhasága vagy keménysége, jelenléte vagy hiánya a gondolatok esszenciáját hordozzák.
Az áttetsző, ködszerű, rózsaszín-fehér fátyol az elmúlt idők kincseit rejti. A százéves könyv oldalai most újraíródnak: színekkel, ködszerű érzelmekkel...
Leültem és elgondolkodtam. A papírra csöpögtetett barna színfoltok emberekké változtak és beszélni kezdtek. Önmagukkal. Egészen közel ültem és elmerengtem. Elgondolkodtam erről. A bennem hordozott élet érzéséről. Semmit sem értettem. Ekkor felálltam és elindultam. Messzire. De csak gondolatban. Fénnyel beragyogott hangok vették körül őket. Leültem az ég alá és elgondolkodtam. Elgondolkodtam erről.
