Egy élő legenda ül most mellettem az autóbuszon. Ő volt az első és talán az egyetlen magyar író, akinek a neve elhangzott családunkban, úgy 1950 táján. Akkor, ötévesen már Shakespeare-ről is hallanom kellett, mivelhogy anyám és a tragikus szerelmi történetekre fogékony barátnői izgatottan küldöztek mozijegyért, ha a Rómeó és Júliát, a Hamletet vagy a Halálos tavaszt adták. Mint a szerelemvallás kamasz megszállottja, akár egy verset, betéve tudtam a Halálos tavasz első bekezdését, hogy illő alkalmakkor idézhessem, s az érzelmes haverokra is rátukmáltam a könyvet. Én magam nem vettem a fáradságot, hogy Zilahy többi művével is megismerkedjek; véletlenszerűen vagy környezeti sugallatra kerültek elém olvasmányaim. Márpedig a hatvanas évek derekáig Magyarországon annyira agyonhallgatták a hazájukat elhagyó művészeket, hogy az új nemzedék létezésükről sem szerezhetett tudomást. Az olvasók és a mozilátogatók korosabb, beavatatlan rétege pedig azt is hihette, hogy már nincs is az élők sorában egyik-másik író, színész és énekes. Óbecse jóérzésű, hálás népe utca elvezésével ezért is állíthatott emléket a hatvanas években a Valamit visz a víz holtnak hitt szerzőjének. Márpedig ama viharvert utcanévtábla keresztapja életének nyolcvankettedik őszén elevenen és határozott tervekkel iparkodott a tartományi székváros felé, az autóbusz velem szomszédos ülésébe süppedve.
Olyan megilletődöttséggel fogadtam ennek a szent öregembernek a jelenését, mintha túlvilági lényként került volna elő. Pedig akkori késő kamasz önteltségemben méla közönnyel viseltettem a másoktól körüllihegett nagyságok – tanárok, politikusok és államférfiak – iránt. Valaki szerettem volna lenni, de tisztában voltam azzal, hogy még semmilyen téren sem sikerült megmutatnom kiválóságomat; négy-öt jó verset sem tudtam megírni odáig. Senkiségemet mások semmibe vételével kárpótoltam, hoztam egyensúlyba. Csakhogy itt azzal a személlyel hozott össze a véletlen, akit már gyerekként csodálni, szeretni, imádni láttam családom és a könnyező, megríkatott moziközönség részéről.
Látva megindultságomat és tartva attól, hogy netán kérdések özönét zúdítom rá, nyomban kikötötte, hogy politikáról ne essék szó közöttünk.
– Talán valami tortúrának vetették alá imént a határon?
– Dehogy! Ellenkezőleg! Felismertek, megvendégeltek és ünnepeltek engem. Talán utál a kormány, de a nép a szívébe zárt.
A magyaron kívül még három kormányt is megemlített, mint amelyekkel pertuban állott volna. („Mondom én az amerikai kormánynak, hogy jó fiú ez a Tito…”) Hát így nem politizáltunk a buszozás másfél-két órája alatt. Tágra nyílt szemem biztatására végig ő vitte a szót. Láttam rajta, hogy akkor is egyfolytában beszélne, ha egyáltalán nem szólok közbe. De legalább kétszer félbeszakítottam, és őszinte érdeklődéssel kérdeztem a Halálos tavasz keletkezése felől és arról, hogy ismerte-e Krúdy Gyulát.
– Amióta újságok léteznek, mindig találhatunk bennük pletykákat, kishíreket szerelmi drámákról, öngyilkosságokról. Egy ilyenből kiindulva azzal kezdem a történetet, hogy a férfihős végez magával. Nehéz írói feladatot kellett megoldanom ahhoz, hogy – a tragikus vég előzetes ismertetése után – úgy alkossam meg az előzményeket, hogy a cselekményszövés feszültségét végig fenntartsam, és már-már elhitessem az olvasóval, hogy még jóra fordulhatnak a dolgok, lehet kedvező megoldás is. Elismerem, hogy szimpla szerelmi sémát regényesítettem, de a modernek bonyolultsága csak az irodalomtudósok és a lélekbúvárok vékonyka rétegének való. Én a legszélesebb közönséghez akartam szólni. Aki divatos művészeti irányzatokat majmol, az hóbortos. Mire egyik módi eljut hozzánk, addigra újabb keletkezik valahol Nyugaton. Kár az ilyen hullámverésekre figyelmet pazarolni. Első regényem, a Halálos tavasz megírásakor épp annyi idős voltam – kevés híján harminc –, mint Ady és Móricz, amikor ráleltek saját stílusukra és felfigyelt rájuk a világ. A megfilmesített Elfújta a szél világsikerén felbuzdulva a harmincas években kedvet kaptam a filmcsináláshoz. Eljutottam Amerikába, és megfordultam Hollywoodban is, majd pedig saját vállalkozásba kezdtem itthon; létrehoztam a Pegazus Filmgyártó és Filmkölcsönző Kft.-t, hogy elejétől végig felügyelhessem a mű megszületését. Karády Katalinból is én csináltam filmszínészt. Igaz, hogy írókollégám, Csathó Kálmán és főleg neje, Aczél Ilona kikupálta annyira, hogy színpadra kerülhessen, de a nagy sikert és népszerűséget az 1939-ben forgatott Halálos tavasz hozta meg neki. A filmnek nemcsak írója, a rendezője is én voltam. Ha nem jön közbe a háború, Karádyt kiküldöm Hollywoodba, ahol második Greta Garbo válhatott volna belőle. Akivel pedig most készül a Halálos tavasz új változata, annak itt az alkalom, hogy kitörjön az ismeretlenségből. A tehetséges jugoszláv színésznőről, Milena Dravićról van szó. Amerikai partnere lesz… A film ügyében utazok most…
A dívás szőkeségnek elragadóan szép pofija van. Tudtommal már rég sztárosodott a partizán giccsfilmekben – ugye, a jó ügyet bájos orcával, gerjesztő idomokkal érdemes reklámozni, akár a mosóport? –, szerintem nem szorul már nagyobb kiugratásra Dravić művésznő, aki talán ez idő tájt hervadásnak indult. Ezeknek a gondolataimnak nem adtam hangot.
