Már évek óta terveztem, de valahogy sohasem jött össze. Néha nem volt kivel menni, néha épp akkor volt valami elfoglaltságom. Valamikor a nyár folyamán a helyi Star Ledger újságban egy teljes nagy oldalas cikkben olvastam újra két forradalmi találmányáról – a villanygitárnak és a zenehangfelvevő technológia egyik legfontosabb szerkentyűjének, a többsávos magnószalagnak a föltalálásáról. A cikkben azt is megemlítették, hogy Les Paul kilencvenévesen még most is minden hétfőn este két koncertelőadást tart az Ötvenegyedik utca és a Broadway sarkán levő Iridium Klubban. Nyolcórai és tízórai kezdettel.
Kiről van itt szó? Arról a Les Paulról beszélek, aki a negyvenes években a Gibson cég számára megtervezte a most már legendás hírű Les Paul-villanygitármodellt, és aki egymagában forradalmasította a modern zene fölvételezési technikáját, amikor 1952-ben az AMPEX cég forgalmazni kezdte az első nyolccsatornás magnószalag-fölvevőt. De nem akarok a dolgok elejébe vágni.
Az egész úgy kezdődött, hogy ötvenedik születésnapomat a megszokott éttermi mulatozás mellett valami mással, igazán emlékezetessel akartam megünnepelni. Azonban nem tudtam eldönteni, hogy ez a mérföldkövet jelentő esemény izgalmas, kalandos vagy csak szórakoztató legyen. Sohasem voltam valami nagy vagány sportoló, így az aránylag jómódú fehér emberek által itt ilyenkor megszokott standard ünneplési mód, mint például a kétmotoros kisrepülőgépből való ejtőernyős ugrás vagy gumicsónakos kaland a Grand Canyonban a tomboló Colorado folyó veszélyes habjain, nem vonzott. A másik – itt ugyancsak nagyon közkedvelt – ünneplési mód: egy hétvégi parti meztelen táncosnőkkel, akik nemcsak hogy pucéran vonaglanak és a jelen levő ünnepeltnek és barátainak a két nadrágzsebe közötti részhez dörzsölik mellüket meg lábközüket, hanem egymással is csókolóznak, meg külön rendelésre nemi aktusokat is előadnak – nemcsak méregdrága, több ezer dolláros ára miatt, de a feleségem iránti tiszteletem miatt sem volt reális.
Így valami felejthetetlen zenei élmény után kezdtem kutatni. Itt azonban megint baj volt. Kedvenc együtteseim vagy már régen szétestek, vagy épp most nem turnéznak, legalábbis nem New York környékén. Nem maradt más hátra, szeptember elején elkezdtem böngészni a hétvégi újság kulturális eseményeket hirdető mellékletét. Így akadtam rá a vasárnapi New York Timesban egy Les Paulról szóló riportra. Nem sokat gondolkodtam. Elhatároztam: nekem ez lesz a születésnapi ajándékom!
Mivelhogy egyedül nem akartam menni, feleségemet pedig nem bírtam egy ilyen koncertre elhurcolni, fölhívtam ifj. Fece Iván – közkedvelt nevén: Fircsi – barátomat, és megkérdeztem, akarna-e velem jönni. Neki is szeptember elején volt a születésnapja, gondoltam, talán ráharap. Szerencsém volt, amint említettem Les Paul nevét, mindjárt igent mondott.
Fircsivel rendszeresen tartottam a kapcsolatot, legalább havonta beugrottam a Houston utcára nyíló lakására, ha mást nem, hogy gyakoroljam a szerbemet, és eldumáljak vele friss vajdasági és szerbiai zenei eseményekről. Fircsi akkoriban kezdte el valamikori rockegyüttesének, az EKV régi anyagának átdolgozását, modernizálását. Terve az volt, hogy Belgrádban kiad egy CD-t az együttes legjobb dalaival, és az albumot Revisitednek nevezi.
Fircsivel való amcsi kapcsolatom akkor kezdődött, amikor az itteni BMW-nek dolgozó szabadkai származású Lévay Laci barátom 2003 őszén Szabadkán járt, és panaszkodott ismerőseinek, nem muzsikál eleget, mert amikor összejövünk alkalmilag zenélgetni nagy Dog JBL-vokál hangszórókkal meg billentyűs hangszerekkel fölszerelt stúdiójában, csak mi ketten vagyunk. Én a zongorista és gitáros, ő pedig a basszusgitáros. Akármit is játszottunk, még ha énekeltünk is, előbb-utóbb hiányzott a ritmust tartó ütőhangszer – a dob. Párszor, igaz, megpróbáltunk dobgéppel együtt játszani, de az gyorsan unalmas és robotos lett. El kellett fogadnunk: élő dobos nélkül egy jam session nagyon unalmas!
Panaszát hallgatva Laci egy szabadkai barátja, a Gyenizse azt mondta neki, hogy egy nagyon jó dobos rokonuk, a kis Fece kint van New Yorkban, hívjuk föl, ő talán összejönne velünk. Neki is biztosan hiányzik az élő zenélés. Így amikor Laci 2003 őszén visszajött Amcsiba, megbeszéltük, hogy kapcsolatba lépünk Fircsivel. Mivelhogy én akkor sűrűn bejártam Manhattanbe, Laci ideadta Fircsi telefonszámát, és pár napra rá fölhívtam. Amikor bemutatkoztam és mondtam, miért hívom, először nem tudta, ki vagyok, de amikor elmondtam, kikkel muzsikáltam, ráismert a nevekre, így a megszokott udvarias „Kako si, šta ima novo?” után fél óráig vígan dumcsiztunk a hetvenes évekbeli nagyon aktív újvidéki zenei életről, melyben apjának nagyon fontos szerepe volt. Ugyanis Fircsi apja az Újvidéki Rádiónál dolgozott, és az ugyancsak Amerikába emigrált Szkopál Béla által szerkesztett, a hetvenes években nagyon sikeres Hangrázda és Futótűz műsorok hangmérnökeként szerzett hírnevet. (Béla jelenleg Kaliforniában él, és a Szabad Európa magyar nyelvű műsorainak egyik szerkesztője és bemondója). Később, amikor a budapesti Tomsits Rudi dzsesszzeneszerző-trombitás lett az Újvidéki Rádió dzsessznagyzenekarának a vezetője és főhangszerelője, a fölvételek nagy részét Fircsi apja rögzítette és mixelte. Nekem egy szerencsés véletlen folytán A holdbéli csónakos c. színdarabhoz írott zeném hangmérnöke volt. A kis Fecét, vagyis Fircsit – ahogyan most már évek óta mindenki így hívja – az Újvidék központjában emelkedő katolikus templom mögötti udvarra néző Ifjúsági Tribünön láttam először dobolni 1976 nyarán. Talán tizenöt éves lehetett, de úgy verte a dobokat, mint egy igazi profi. Fircsi pár évre utánam jött ki. Neki akkor már volt egy irtó praktikus találmánya, az úgynevezett Firchie-szólódob. Köztudott tény, hogy a dzsessz- és a popzenekarokban a dobfölszerelés egyik legfontosabb része a szólódob, ami egy kb. 35cm átmérőjű és kb. 15cm széles, fából, műanyagból vagy könnyűfémekből öntött cilinderre szorított bőrből vagy nejlonból van összetéve. Általában fa dobpálcával, dzsesszzenében pedig rövid söprűre emlékeztető kefével szólaltatják meg. Minden dobos legnagyobb gondja eltalálni és megtartani a szólódob hangmagasságát. Ezt – a dob márkájától függően – nyolc vagy tíz csavarral lehet szabályozni, éspedig úgy, hogy mindegyiket külön-külön kell feszíteni vagy megereszteni. És ez időbe telik. Fircsi kitalált és saját kezűleg megcsinált egy olyan forgószerkentyűt, mellyel ez a feszítés-lazítás pillanatok alatt el van intézve. Dobját a kilencvenes évek elején New Yorkban kezdte gyártani. A több száz doboson kívül, akik azóta megvették, a világ legelismertebb dobosainak is van legalább egy ilyen szólódobjuk. (A www.firchie.com honlapon meg lehet találni ennek a dobnak és világhírű használóinak a fotóit.)
Visszatérve a klubestre: pénteken hívtam is az Iridium Klub jegyirodáját, és megrendeltem két jegyet a hétfői nyolcórai koncertre. Így történt, hogy október harmadikán Fircsivel beültünk a Broadway és az Ötvenegyedik utca sarkán levő pinceklubba, és másfél órán át élveztük Les Paul nemcsak igazán egyedi gitárjátékát, de kedvességét és frappáns humorát is. A júniusban kilencvenedik születésnapját ünneplő Les ugyanis nem sokat játszik. Inkább a koncert előtt a jelen levő közönség közül vendégmuzsikusokat toboroz, és később, amikor elkezdődik a muzsikálás, eldumál velük, miközben kíséri őket pár dal erejéig. A pincérünktől tudtuk meg, a múlt héten Slash, a valamikori Guns N’Roses gitárosa, két héttel azelőtt pedig a Rolling Stones-os Keith Richards jött, pontosabban tántorgott be a klubba. Mi is nagy izgalommal vártuk, talán valami híres gitáros ül le mellénk, de… nekünk csak egy oklahomai amatőr countryénekes jutott. A srácnak elég jó hangja volt, és mindenki által ismert country-pop számokat énekelt, így Les zenekara könnyen bírta kísérni, és a közönség is jól szórakozott. A srác még biztosan ma is azzal dicsekszik barátainak otthon a helyi kiskocsmában, hogy őt egyszer New Yorkban Les Paul együttese kísérte!
De ki is valójában Les Paul?
Lester William Polfuss néven született 1915. június 9-én Waukeshában, Wisconsin szövetségi államban. Kilencéves korában kezdett gitározni, és ugyanekkor rakta össze első kristályos rádiókészülékét. Tizenhárom éves korában már alkalmi zenéléssel kereste meg nemcsak a zsebpénzét, hanem a további találmányaihoz szükséges nyersanyagok árát is. A második világháború alatt 1941-ben építette első solid-body (szilárd anyagtest) villanygitárját. Akkor már country- és dzsesszmuzsikusként kereste meg a mindennapit. 1948-ban egy súlyos autószerencsétlenségben eltörte jobb karját és könyökét. Amikor a mentők a kórházba értek vele, Les a sebészorvosok lelkére kötötte, hogy akárhogy is, csak mentsék meg jobb karját, így jobb könyökét olyan szögben forrasztották össze, hogy a gitárt átfoghatta, és pengetni bírta a húrokat. Gitárjátéka emiatt teljesen egyéni. Les Paul az ötvenes években feleségével, Mary Forddal két, még most is sűrűn játszott slágerrel szerepelt a toplistán. How High the Moon (1951) és Vaya Con Dios (1953). 1953 és 1960 között a The Les Paul and Mary Ford at home show heti tévéműsoruk nemcsak Amerika-szerte, de világszerte is híressé tette őket. Első gitárszabadalmát (2,737,842) 1956-ban, míg a másodikat (3,018,680) 1962-ben jegyezte be. Emellett Les ötször nyerte meg a Grammyt, az amerikai zeneipar legnagyobb díját, és neve be van jegyezve a clevelandi Rock and Roll Hall of Fame-be. Mindezek mellett a Les Paul név világszerte sok zenész számára a Gibson márkájú gitár legsikeresebb modelljének nevét jelenti. A Les Paul (a Standard és Custom modellek) jellegzetesen kemény, öblös hangja egyes zenetörténészek szerint legjobban a Led Zeppelin együttes szólógitárosa, Jimmy Page játékában nyilvánult meg. De az évek folyamán sokan mások is használták: Duane Allman (Allman Brothers), Paul Kossoff (Free), Marc Bolan (T.Rex), sőt továbbra is használják, mint például Slash (Guns and Roses), Brad Whitford (Aerosmith), Ace Frehley (Kiss), Billie Joe Armstrong (Green Day) hogy csak az ismertebbeket említsem.
Az előadás után Fircsi meg én sorba álltunk Les Paullal kezet fogni és fényképet készíteni. Fircsinek még arra is volt ideje, hogy szólódobtalálmányáról beszéljen egy pár szót Lesszel, aki megígérte neki, szól majd hatvannyolc éves fiának (hehehe!), aki dobos, próbáljon ki egy Firchie-dobot.
Hogy a végen ebből mi lett, nem tudom, de azt láttam, Les Paul nagyon odafigyelt, amikor Fircsi pár mondatban, de mégis részletesen elmagyarázta neki a gyorsan stimmelhető szólódob technikai jellemzőit. Arcáról nemcsak őszinte érdeklődést, de egy rövid mosolyt is leolvastam. Ezt később Fircsi magyarázta meg. „Les azon mosolygott, hogy nem egy amerikainak, hanem egy kelet-európainak jutott eszébe egy ilyen dobot kitalálni! Mondta is, hogy ott valami lehet a vízben, mert Mihajlo Pupin és Nikola Tesla is onnan valók voltak!”
Egy hétre rá megint bementem a klubba, most már csak az előadás végén, és több tucat Les Paul-gitárt szorongatóval vártam, hogy Les aláírja az én 1983-ban gyártott Custom gitáromat is. Amikor kivettem a tokjából és Les elé tettem, egy pillanatra kellemesen meglepődött, mert ezt a színt – butter scotch – már régen nem látta. Ahogy rám nézett, megismert és megkérdezte: „Ahh… where is your friend Firchie the drum inventor? My son loves his drum!”
