Edvard Kocbek portréja
(Farkas L. Zsuzsa kiállítása a budapesti Filmes Házban nyílt meg 2010. március 3-án, Az éjszaka virágai című szlovén költészeti hangoskönyv bemutatója alkalmával, melynek anyagát Dóczy Péter válogatta. A kiadványban Farkas L. Zsuzsa grafikái láthatók.)
Elég jól ismerem őket. Nagyon is ismerem a verseiket. Bár egyikükkel sem találkoztam a hat közül. Sem Lipicán, sem pedig Vilenicán. De mégis ismerem őket, sőt, tanultam tőlük sokat. Srečko Kosovelt olvastam szerb-horvátul, később szlovénul is próbálkoztam. A hatvanas évek végén olvastam tőle, miután megjelent az immár rég halott költő első kötete, amely nagyon gyorsan etalonná vált a nevezett időszak jugoszláv modernizmusának kifejletekor. A kettő valahogy egybeesett, és egybeesett azzal is, hogy az újvidéki Új Symposion című folyóirat több ízben lehozta Tomaž Šalamun verseit Tolnai Ottó fordításában. Úgy éreztem, kezd némi közünk lenni a magas hegyek között élő szlovénokkal nekünk, síkvidéki magyaroknak. Később személyesen is megismerkedtem a kortárs szlovén irodalom néhány jeles képviselőjével, ám az ottani nagy teljesítményekhez inkább a képzőművészet felől közelítettem. Közöttük olyan jeles költőkkel, akik képzőművészek is voltak, mint például a kranji Franci Zagoričnik, aki reista költészetével megelőzte Šalamunék nemzedékét, egy új költői modellt mutatva nekik, amely nagyon is támaszkodott Kosovelre.
A dolgok mindig egymásra épülnek, végül összefonódnak. Mint ahogyan ebben az antológiában is. Tegyük fel, mi köti össze a válogatásban szereplő költőket azon kívül, hogy szlovénok, és ugyanazt a nemzeti nyelvet beszélik? És mi köti össze Farkas L. Zsuzsa grafikáit, melyeknek meg kell érinteniük, és ki kell fejezniük valamennyi költő egyéni habitusát, ám a lemez-füzet egészének is egységes képiséget kell kölcsönözniük? Nem könnyű feladat, de nem is lehetetlen. Ezt bizonyítják a portrék és a köréjük rajzó illusztratív grafikai munkák, melyeknek meghatározó jellegzetessége a sötét tonalitás. Az élet, az emberi történet rendre a sötétségből, a balladai szürkeségből bomlik ki, egy különlegesen súlyos fekete foltból. Az ismeretlenből, a megformázatlanból. Az éjszakából, amelyben ott vannak a színes-véres virágok, hogy az antológia címét adó Dane Zajc-versre hivatkozzak. Az éjszaka sötétjében szomorú szirmú virágok nyílnak, és oda kívánkoznak a költemények legszebb soraiba, az emberi végzet hervadást idéző szigillumaiként.
A kötőszövet tehát az éjszaka, amely nehéz masszaként adja Farkas L. Zsuzsa grafikáinak alapanyagát. De mi van a sötét matéria mögött, mi lehet a megformázatlan ősi anyag, amely keretet ad a fájdalom szépségének? Egy utcakő. Egy gránit utcakő, amely négyzetes formázottságában is olyannyira amorf, egyben titokzatos dúcot ad a papír alá, hogy teljesen megszünteti önmaga hétköznapi rendeltetésének közönségességét. Itt mindegyik kőkockának külön identitása van, ugyanis mindegyik a bajai főtérről származik. Közép-Európa egyik legjellegzetesebb, legtágasabb főteréről, amely áthaladás tekintetében talán a legszövevényesebb is. Az ember csak botorkál, kóborol rajta, mint nevezett versében Zajc az átkozott berkeken át. A természet mintázta kő mint matrica, mint nyomóforma. Méltó metaforapárja valamely költői metaforának. Például az éj sötétjének.
Az utcakő-nyomatok képi foglalatában jelennek meg azok a további grafikai lehetőségek, amelyek az emberi fantázia, a művészi képzelőerő mentén az antropocentrikus világ felé nyitják meg Farkas L. Zsuzsa művészetét, összhangban a költemények lehetséges olvasatával. A foltok és a repedések esetleges formáiban ott van a felismerhető tartalmak, a narráció felé kapcsolódás, az újabb jelentésrétegek kifejtésének lehetősége. Annak a lehetősége tudniillik, hogy a grafikák ne csupán hangulatilag illusztrálják a verseket, hanem alátámasszák, erősítsék a költői beszéd tartalmi vonzatát, a versek ideológiai, valamint spirituális fundamentumát, s mindegyik ars poeticát külön-külön. Tehát, hogy hozzájuk tegyenek valamit. Ezekben a kibontásokban már ott láthatjuk a hagyományosabb rajz-értelmezés nyomait, melyekhez az egészen konkrét arcvonásokból építkező költői portrék csatlakoznak.
Gregor Strniša így indítja Vers a kőküszöbről című versét: „Amikor nőni kezd a kő, / eleinte rémesen lassan nő, / észre sem veszed, de nagyobb lesz, / rálépsz s magadat szemléled.” Ez a négy sor egészen hitelesen rárímel Farkas L. Zsuzsa grafikai lapjaira, melyeken a kövekből lassacskán tükrök lesznek. Olyan visszaverő felületekké minősülnek át, amelyek a teret és az időt, pontosabban a tér és az idő mozgását mutatják meg nekünk, saját életünk tűnő csóváján át.
