Svetlana Makarovič portréja
.
Az ember először udvariasan, óvatosan, figyelmesen és előzékenyen közelíti meg vizsgálata tárgyát, vagyis, ahogy mondani szokás, nem ront mindjárt ajtóstól a házba, ha mélyebben és körültekintőbben szeretné feltérképezni azt a személyt, azt a valakit, akiben vizsgálata tárgyának alkotóját kell felismernie, megfejtenie és tisztelnie.
Tehát először is, amit tudnunk kell az itt kiállító Farkas L. Zsuzsáról, néhány rövid mondatban a következőképpen foglalhatjuk össze: művésznőnk 1958-ban született Újvidéken (Novi Sad), s ugyanitt diplomázott a helyi Művészeti Akadémia Képgrafika szakán 1983-ban. 1984-től 1994-ig az újvidéki Magyar Szó napilap grafikai szerkesztője- és illusztrátoraként tevékenykedett. 1994 óta Magyarországon él, 1995-től művészetpedagógusként dolgozik Baján, jelenleg a Jelky András Szakképző Iskola Művészeti tagozatának művésztanára. Autonóm alkotómunkássága mellett könyvillusztrálással és reklámgrafikával foglalkozik. Többek között tagja a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének és a kecskeméti székhelyű Műhely Művészeti Egyesületnek is. Számos csoportos kiállításon vett részt és több egyéni tárlattal mutatkozott már be Újvidéken, Baján, Pécsett, Barcson, Budapesten, Tiszakécskén, a szlovéniai Lendván és Muraszombaton, a németországi Ludwigshafenben és Dudenchofenben. Magyarországi alkotótevékenységének tanúbizonyságaként 2000 óta öt művészeti díjban részesült könyvillusztrátori és grafikai minőségében.
Legutóbb Az éjszaka virágai című szlovén költők antológiájának egy CD-romnyi válogatásához készített egyedi grafikai lapokat, amelyek felhasználásával Balogh Zsolt egy kísérőfüzetet is szerkesztett a kiadott lemezhez. Ezen a kiállításon tehát Farkas Zsuzsának többnyire azon munkáiból láthatunk válogatást, amelyek ehhez az antológiához készültek. A grafikai lapok alapjait azok a kockakő átdörzsölések, frottázsok, absztrakt „arclevételek” képezik, amelyeket Baján vont le, s gyűjtött be a művésznő egy útburkolatcsere átmeneti felfordulását kihasználva az ütött-kopott, töredezett bazaltfelületekről. A kőlenyomatokból egy többfelé ágazó nagyobb ciklus kerekedett Egy kő, Két kő, Emlékkő, Oszlop s Kőemlék sorozat címekkel, amelynek egyik fejleménye Az éjszaka virágai című antológia grafikai anyaga is. Ezeket, az úgynevezett kőalapokat – hiszen egyetlen bazaltfelület levonata sem lehet azonos a másikéval – fejlesztette tovább a művésznő a szóban forgó hat költő, Strečko Kosovel, Dane Zajc, Edvard Kocbek, Gregor Strnişa, Svetlana Makarovič és Tomaž Šalamun arcképének belemontírozásával, illetve a választott vershangulatoknak megfelelő asszociációs rajzi továbbgondolással. Tudniillik ezek a hosszú évtizedek során a durva és monoton fizikai behatások „rajzi” műveleteit, hangos bevésődéseit őrző és elszenvedő bazaltkérgek, ezek a hétköznapi és a történelmi események nyomhagyó tapodásai, járás-kelései által meggyötört, megkoptatott, összekaristolt, megcsonkult „kőarcok” egészen rendkívüli módon válnak alkalmasakká arra, hogy elméletileg megszólaltatható, lejátszható némaságukkal egyesülhessenek az alkotó „belső útjaival”, belső némaságaival és a költemények írott betűinek hangzó anyagaival, képzettársításaival és metaforáival is. Így a kőlevonatok olyan bőrredőket és hajszálereket, ráncokat és pórusokat sejtető, rejtő és utánzó sorskép-másokká, elvont sors sziromkép-arcokká, konkrét sorsikon-ábrázatokká válhatnak, amelyeknek ezeken túl még hegy-és vízrajzi tájasszociációi, szakadékos testdomborulatai, csillagpöttyözéses éjszakái, sötét barlangjai, eres sziklahalmazai, s olykor-olykor sajátos élőlényeket formázó jellemvonásai, visszfényei és lidércképződményei is vannak.
A művésznő tehát az olykor figurális értelemben is továbbrajzolt és továbbalakított kőlevonataival nemcsak szolgál, meg- és beteljesíti mindazt, amit benne egy-egy vers kelt, egy-egy hangulati hangsor fakaszt, hanem belső útjain járva teremti is önmagát. Vagyis, bár lélekben mindig gyötörve és gyötörtetve, újabb és újabb próbák elé állítva, mint a madarak tanácskozásának lényei Jean-Paul Claude Carriere színpadi elbeszélésében, egyre közelebb és közelebb kerül valódi önmagához, azaz Simorghoz, hogy belenézhessen annak tükröt tartó arcába. (Erre utalnak a művésznő hasonló című képei: Simorgh, Simorgh érkezése.) És ebben a találkozásban az ember mozdulatlanná dermed, mint ama madarak is abban a bizonyos színpadi műben, mert megszólal benne Simorg, anélkül, hogy ő is megszólalna: „az én királyi fenségem napja tükör. Aki magát ebben a tükörben látja, az saját lelkét és saját testét látja benne. Önmagát látja teljes valójában. Ha harmincan vagy negyvenen lennétek, harminc vagy negyven madarat látnátok ebben a tükörben.”[i] Simorg tehát valójában ott lakik Farkas Zsuzsában is, és otthon van mibennünk is, mert ugyanazt a lényt formázzuk mindannyian.
Ezért azt mondom én mindenkinek, hogy a szeretet esztétikája forrassza össze lelkeinket!
[Szlovén Nagykövetség, 2010. február 5.]
[i] Jean-Paul Claude Carriere: A madarak tanácskozása, Színház – Drámaelmélet 1981/ Április.
