A vallási gondolkodás szerint a szent az az elkülönített pont, ahol a végtelen átnyúlik a végesbe. A végtelen érintése nem maradhat nyomtalan: a két világ, az isteni és az emberi érintkezési helyén átvezető középpont létesül. Ez a kétirányúan nyitott középpont magához hajlítja a teret és az időt, szent helyeket és szent időpontokat jelöl ki az ember számára azokban.
Vannak éves és többéves ciklusokban ismétlődő szent időpontok, amelyeket vallási ünnepnapokként ismerünk, és vannak helyi fontosságú, nemzeti jelentőségű és az egész vallási közösség részéről tisztelettel övezettel szent helyeink. Ilyen például a katolikusoknak Róma, a tibeti buddhistáknak Lhasza. Kultúrköröket és világvallásokat összekötő közös szenthely, ha a Szidhárta Gautama Buddha nevéhez kapcsolódó kultuszhelyeket nem számítjuk, csak egy van: Jeruzsálem, a három egyistenhívő világvallás szentvárosa. Neve alapján a béke városa kellene hogy legyen, de valójában ennek az ellentéte: a megoszlás és a megosztás helye.
Ez is a szentség természetéhez tartozik, ami mindenkor tükröt tart az ember elé: megoszt, ha az ember gondolkodása is megosztó, de összeköt, ha az egység után kutat.
IZSÁK VAGY IZMÁEL?
A Biblia szerint a pátriárkák közül Ábrahám járt először Jeruzsálemben. Őt az egyistenhit fölfedezőjeként tiszteli a három monoteista világvallás, a zsidó, a keresztény és az iszlám. Az egyistenhit azonban a vallási doktrínák és imádási módszerek szerint sokféle öltözéket ölthet. Jelenleg olyan világban élünk, ahol a külső előrébb való a belsőnél, ahol a szem csak az építményre figyel, s elsiklik az alapozás meghatározó fontossága mellett, pedig a három ábrahámi vallás építménye közös alapra épült. Az említett hitrendszereket összekötő közös tartalom az egyetlen istenbe vetett megingathatatlan hit, amelyről Ábrahám Mórija hegyén, a kést fölemelve Izsák (vagy Izmáel) ellen tett tanúbizonyságot.
A külsőségek és a szóépítmények rabjaiként mi ebben a történetben azon akadunk meg, és amiatt folytatunk szópárbajt, hogy Izsák vagy – amint a muzulmánok gondolják – Izmáel volt az oltárkőre fektetett áldozat. A másodszülött, kedvenc feleségtől született vagy az elsőszülött, szolgálótól lett utód? De itt sem állunk meg, tovább mélyítjük az ellentétet azon vitázva, hogy isten szemében melyik az értékesebb gyermek, a szolgálótól lett elsőszülött vagy a feleségtől lett másodszülött.
KÉRDÉS VAGY VÁLASZ?
Valóban ezek itt a kérdések? Ha igen, akkor azokra sohasem érkezhet válasz. Az ember ugyanis nem rendelkezik olyan ismeretekkel és bizonyítékokkal, amelyekkel kétségbevonhatatlan feleletet adhatna rájuk, a bennünk lakozó mélység pedig nem fogadhatja magába mint kérdést ezeket az emberi hiúságról és önzésről tanúskodó megosztó fölvetéseket, hogy arra azután szívbe hatoló üzenettel válaszolhasson. Az egység nem zárhatja magába a megosztást, emiatt a benső ezekkel és a hozzá hasonló kérdésekkel nem tehet mást, vissza kell küldenie azokat a címzőhöz, mint a kérdező kérdezni nem tudásának és lelki éretlenségének a tükrét.
A kérdést mi magunk is megválaszolhatjuk, így költözhet belénk a vakhit. Minden fanatizmus úgy születik, hogy a lényünk legmélye által visszautasított, s ezért a címzőhöz lelki tükör gyanánt visszaküldött kérdést saját, önzésünknek tetsző feleletünkkel látjuk el, amit ezután már úgy mondunk ki – önmagunkkal is elhitetve félelemlényünknek ezt a hazugságát –, mintha istentől kaptuk volna, mint választ a föltett kérdésre.
A félelemlény sem tehet mást ilyen esetekben, isteni álarcot öltve az egység részéről visszautasított kérdésre hazudnia kell egy neki tetsző választ, őt ugyanis a megoszlás és a megosztás élteti.
DEMOKRÁCIA VAGY DIKTATÚRA?
Aktualizálhatjuk is a föntiekben kifejtetteket. Az arab világban jelenleg zajló konfliktus látszólag a demokratikus és a diktatórikus erők ádáz küzdelme. A politikai kommunikáció médiába befolyó végletesen leegyszerűsítő és éppen ezért valóságtorzító nézőpontja láttatja így. Valójában a hatalom újraosztásáról folyó harcnak lehetünk a szemtanúi most a társadalmat átszövő különböző érdekcsoportok részéről.
A demokrácia diadala a diktatúra fölött azért sem lehet tétje ennek a forrongásnak, mert a törzsi viszonyokban élő, iszlám vallási gondolkodással átszőtt arab országokban a nyugati típusú demokrácia megvalósulása ma még teljességgel elképzelhetetlen. Szilágyi Ákos kifejezésével élve a demokráciát ebben a közegben mint egy Nyugatról rájuk kényszerített „társadalmi betegséget” csak szimulálni lehet. Még a Nyugathoz kulturálisan sokkal közelebb álló Oroszországban is így van, nemhogy az arab világban!
Erről tanúskodik a jelenlegi afganisztáni és az iraki helyzet is, ahol a nyugati típusú demokrácia meghonosításának a kísérlete totális csőddel járt. Az ottani kormányokat kizárólag a nyugati katonai jelenlét tarthatja életben.
A kérdés emiatt ismét igencsak aktuálissá vált: mi felel meg inkább a Nyugat érdekeinek, a nyugatpárti arab diktatúra vagy az országot káoszba döntő nyugati típusú arab áldemokrácia?
Ez is olyan kérdés, amire csak a jövő adhat választ, valójában az sem, mert az egyik változat megvalósulása alapján még nem tudhatjuk, hogy mi lett volna, ha a másik változat győzedelmeskedik.
Két mögötte álló másik kérdés miatt érdekli igazán ez a dilemma a nyugati politikacsinálókat. Az egyik gazdasági jellegű: biztosítható lesz-e az új föltételek közepette az arab országokban bányászott kőolaj zavartalan kereskedelme? A másik katonapolitikai dilemma: mi lesz, ha az arab országokban az iszlám fundamentalista, Izrael-ellenes irányzatai kerülnek hatalomra?
Ezen a ponton gondolatban visszakanyarodhatunk a vakhit természetének a kérdéséhez, de Jeruzsálemhez is, amit az emberi fanatizmus a béke szentvárosából a megoszlás és a megosztás helyévé tett.
