Múlt héten rendezték meg Szabadkán a II. Irodalmi Fesztivál – Írók gyújtópontban elnevezésű rendezvénysorozatot, amelynek keretében a közönség megismerkedhetett a délszláv háború elől Magyarországra emigrált, újvidéki származású íróval Balázs Attilával. Az est után a kísérőrendezvény koncertnek helyet biztosító Bash-házban beszélgettünk el.
Mennyire vajdasági Balázs Attila és mennyire az a legújabb kötete, a Kinek Észak, kinek Dél?
– Balázs Attila egy vajdasági ember, aki úgy fogalmaz, hogy emigrált az anyaországba, ami azt jelenti, hogy kényszerítő körülmények kzött hagyta el az országot. Magyar történelmi szemszögből Balázs Attila egy délvidéki ember, és azt hiszem, túl sok időt töltöttem el a volt Jugoszláviában, annak Vajdaságában ahhoz, hogy ezt ki tudjam nőni, hogy ezt meg tudjam valahogy haladni, és igazából nem is akarom. Nagyon gyakran gondolkoztam azon, hogy én miféle-fajta író vagyok, hová soroljam magam íróként, és azt gondolom, hogy a legegyszerűbb, ha azt mondom, hogy én egy magyar író vagyok, egy olyan ember, aki magyar nyelven ír, és kétségtelenül sosem tagadja meg, hogy innen származik, méghozzá igencsak vegyes környezetből, ugyanis amikor én még egészen fiatal voltam, a szüleim még tanultak, és kiadtak engem nagyszülőkhöz tanyára, és már csak nagyapám Becse környéki tanyája miatt sem tudom megtagadni ezt a vidéket. De gondolkodó ember szerintem nemcsak földrajzi fogalmakhoz fűződik, nemcsak földrajzi behatároltságok között mozog, hanem valamiféle szellemileg kiterjesztett térben, és ha ezt a bizonyos Délvidéket, Vajdaságot, tágabb értelemben a hazát kiterjesztjük szellemi szférában, akkor tulajdonképpen minden az ember hazájához tartozik, amiben szellemileg megmozdul, és így tudom én azt mondani, hogy az én szellemi világom a nagyapám tanyájától az Empire State Buildingig terjed.
A könyv óhatatlanul szoros kapcsokkal kapcsolódik ehhez a tájhoz, már csak azért is, mert róla szól. Azt gondolom, hogy ahogy én egy vajdasági író vagyok, ez egy vajdasági könyv.
2001-ben mentél el. Milyen körülmények között távoztál? Sietve, átgondolva a tetteid, volt, aki fogadjon odaát?
– Amikor viszonylag fiatalon a sorozóbizottság elé kerültem, meglehetősen jó kondícióban voltam, mert akkoriban fociztam, majd kosaraztam is, és ez a bizonyos bizottság egy csoport fiatalember közé állított, majd cinikusan mosolyogtak, ami azt jelentette, hogy én a katonaságom nem fogom megúszni sem raktárba, sem könyvtárosként valahol, hanem igencsak kemény kiképzésen estem át. Csáktornyára kerültem, egy valamiért büntetőnek számító századhoz, ahol jó kemény meló folyt, utána pediglen Szlovéniába, egyenest a hegyekbe kerültem, és az sem számított, hogy nem volt hegymászó kiképzésem. Mellém rendeltek 12 embert, és fel kellett mászni valahol az Alpokba, és kifelé fordított fegyverrel lesni, hogy mikor jönnek a terroristák. Mert ugye meglehetősen kemény indoktrináción estünk át, feltüzeltek bennünket, hogy a terroristák támadják állandóan országunkat, és ebben volt is igazság, mert azokban az időkben történt, hogy Belgrádban felrobbantottak egy mozit. A katonaságos élményeim nem a legszebbek, és amikor véget ért, gondoltam, hogy végleg vége, de mint kiderült, nem. Minden évben keményen tréningeztünk, és amikor eljött az ideje annak, hogy a gyakorlottakat élesben tegyük, úgy gondoltam, hogy nem teszem, és nem is puszta félelemből, hanem egyszerűen elvből. És ha már úgy döntöttem, hogy nem veszek részt a háborúban, kézenfekvőnek tűnt, hogy el kellene hagyni az országot. Emellett akkoriban az Újvidéki Tv-ben dolgoztam a kulturális rovat vezetőjeként, de híradót is szerkesztettem és vezettem, de akkor már olyan propagandát kellett nyomni, amihez nekem nem fűlött a fogam.
Önerőből új életet kellett kezdened, vagy fogadott téged Magyarországon valaki?
– Egészen új életet nem kellett kezdenem, mert tudniillik – ez is írói alapélményeim egyike – a szélesebb értelemben vett család Trianon óta nem él egy és ugyanazon országban. Emlékszem pl., amikor nagyon kicsi gyerek voltam, húgommal, szüleimmel felültünk Újvidéken a vonatra, elmentünk Horgosra, ott órákat rostokoltunk hideg, fűtetlen váróteremben, mígnem magyar oldalról betolatott egy kis kapacitású gőzös, amellyel becsattogtunk Szegedre, majd onnan tovább Hajósra, ahol sváb nagyapám és nagyanyám élt, úgyhogy a magyarországi élmény nekem apró gyerekkorom óta megvolt nekem. A rendszerváltás után persze kicsit nyitottabbá, reményteljesebbé vált a dolog.
Végül a háborúval a nyakamban úgy döntöttem, hogy átmegyek, és másnem nagyapámnál vagy nagybátyámnál elleszek egy ideig, már csak azért is, mert akkor már régóta publikáltam Magyarországon is, és nem voltam ismeretlen figura, így reméltem, hogy megfelel majd nekem ez a megoldás. Csak nem számítottam 10 éves háborúra. Így aztán ott ragadtam, és ahelyett, hogy én jöttem volna vissza, a családom jött utánam.
A Kossuth Rádióban dolgozol, tehát nem főállású író vagy. Segít az írói ténykedésben ez a munka?
– Azon sohasem gondolkoztam el különösebben, hogy mi lenne, ha nem lenne rádió az életemben, a helyzet az, hogy bizonyos értelemben a rádió engem megmentett: 1983-ban, amikor felbomlott az Új Symposion szerkesztősége, akkor mintegy fél évtizedig munkanélküli voltam, és bárhová jelentkeztem, elutasítottak, de Gion Nándornak köszönhetően végül az Újvidéki Rádióban sikerült elhelyezkednem. És miután immár elég sok időt lehúztam irodalmi rádiózással, arra a következtetésre jutottam, hogy ez a kettő rokon terület, ugyanúgy mondatokból állnak, ugyanúgy a fantáziára is szükség van, hogy az ember felépítse azt a világot, amelyről szól egy rádióműsor vagy egy írás. Amióta erre a rokonságra rádöbbentem, engem nem zavar a rádiózás. Egy rövid ideig tévéztem az Újvidéki Tv-nél, és az sokkal jobban zavart engem mint írót, ott előre gyártott képek vannak, és ha sokáig dolgozik abban a szakmában az ember, elveszti annak az érzékét, hogy mit kell, és mit nem kell leírnia.
Amikor átmentem Magyarországra, boldog agglegényként vékonykán meg tudtam volna élni írásból is, azonban nem ez volt a helyzet, mert én családos emberként a családom szerettem volna látni magam mellett, így munkába kellett állnom. A rádiónál próbálkoztam, és mivel ott eleve voltak jól futó hangjátékaim, sikerült elhelyezkednem, és immár 95 óta vagyok a Kossuth munkatársa. Alapvetően szeretem azt, amit a rádiózás tud nyújtani, és amit ezen belül ki lehet kísérletezni, meg lehet valósítani. Nem csak az irodalmi rádiózás érdekel egyébként, minden hétköznap este egy műsorom van este 9 és 10 között a Kossuthon, amelyben szó van irodalmon kívül gazdaságpolitikáról, művészetekről, filozófiáról, mindenféle másról is.
Említetted, hogy sokáig sportoltál aktívan. Most milyen szerepet tölt be az életedben?
– Az újvidéki Vojvodinában kosaraztam, fiatal koromban fociztam is, de végül is ez sohasem veszett ki belőlem. Amikor átjöttem Magyarországra, gyorsan megtaláltam a helyem az írók csapatában, különféle írótáborokban fociztunk, és ezáltal találkoztam azokkal az írókkal, akiket komolyan foglalkoztat a foci szerepe az irodalomban, és különféle teóriákat gyártanak erre a témára. Időnként el is jutunk egy-egy antológiáig, egy-egy folyóirat tematikus számáig, ahol ez a téma bontakozik ki. Én soha nem gondoltam, hogy összeáll majd egy íróválogatott, hogy megalakul egy ún. euroliga, amelyben mi messze nagyobbat, szebbet és fényesebbet nyújtunk, mint a profi fociválogatott. Az az igazság, hogy jelenleg Európa-bajnoki plecsni birtokában vagyunk, mint magyar írófocisták. Ha minden jól halad, eljutunk idén vagy Dél-Afrikába, vagy Amerikába, ez óriási lehetőség. Tehát ily módon összefűződik az irodalom és a foci, és az a jó ebben, hogy olyan öregfiúk játszanak a csapatban, mint Kukorelly Endre, Garaczi László, Darvasi László, a magyar irodalom krémje, és nemcsak a foci szórakoztató és hasznos velük, hanem az egész közös időtöltés.
Dolgozol most valamin? Készül újabb szöveg?
– Fejben biztosan készül, de most igazából szeretnék kicsit pihenni. A legutóbbi könyvemen rengeteget dolgoztam, jól belepedáloztam abba az anyagba, amit sikerült összehozni. Most a rádióban is többet kell dolgoznom, meg nem érzem, hogy szét kellene írnom magam. A rádió egyébként arra is jó, hogy az a havi fizetés nyújt bizonyos anyagi biztonságot, így nem muszáj írnom, csak ha úgy érzem, hogy jól esne.
