drMáriás alkotói hangvétele a művészet szinte minden területén jelentős mértékben jelen van. Szabadkán az elmúlt időszakban két alkalommal is járt, először mint a Tudósok frontembere, koncertezni a Bash-házban, majd a II. Irodalmi Fesztivál vendégeként.
Az ember zavarban van ha veled készít interjút, hiszen összművészetinek nevezett tevékenységed, az a számtalan jelző, amellyel munkásságodat illetik, szerteágazó, azonban mégis behatárol egy sajátos, sokszor meg nem értett dimenzióba a magyarországi kultúrszférán belül. Szféra, dimenzió...na mindegy. Te, hogyan látod mindezt odabentről, illetve hogyan értékeled mindezt? Összekapcsolódik a zene a képzőművészeteddel illetve az írással?
– Mivel minden mindennel összefügg, így nyilván az én különböző tevékenységeim is, de én ezzel nem foglalkozom, mármint a korlátokkal, műfaji, stiláris kérdésekkel. Egyik-másik alkotói korszakomat egy-egy alapgondolat határozza meg, s azután e köré épül a szöveg, a zene, a kép, amit elmondok az egyikben, ösztönösen kihagyom a másikból, ami nincs meg az egyikben, megtalálom a másikban. Ez éltet, ez az állandó nulláról kezdés, vagyis, ha netán egy pillanatban festőnek érezném magamat, hogy akkor gyorsan váltsak, s egy teljesen új helyzetből induljak, mint író, vagy az írás után mondjuk, mint zenész. Úgy érzem, ezek a váltások biztosítják a szellemi frissességemet, hogy mindig valami újba vághatok, ha éppenséggel az az új akár hasonlít is valamennyire a régebbiekre, hisz egy tőről fakad. A művészetemet meg nem hiszem, hogy nem értenék meg, inkább az van, hogy úgy tesznek, mintha nem értenék meg, ahogyan ez errefelé is jellemző, mindenki a kis körén belül érzi jól magát, tartva, idegenkedve a másiktól, a konkurenciájától. A meg nem értés inkább érzelmi vonatkozásban érvényes, mert a mi harsány, újító, merész délies hangvételünket érzik sokszor errefelé idegennek, hiszen a vajdasági művészek általában nem teadélutánokra szánják műveiket.
Min dolgozol mostanában? Egyetértesz azzal, amit rólad írnak, mondanak, hogy a dadaizmus és az avantgarde nyomja rá bélyegét munkásságodra?
– Ezek csak nagyon felületes frázisok, és teljesen tévesek. A történelmi dadaizmushoz és szürrealizmushoz semmi közöm. Viszont az élet közvetlen húsából fakadó abszurditáshoz, amely sokszor szürreálisnak tűnik, sőt, olykor dadaistának, ahhoz annál inkább, hiszen abba botlunk lépten nyomon a Vajdaságban, a Balkánon és Budapesten egyaránt. Csakhogy azt sokkal inkább egyfajta realizmusnak kellene nevezni, de azt viszont kényelemből nem teszik. Nem lenne kellemes elfogadni a mai való megannyi szintjén üvöltő kénytelen önfelszámolás jelenségét, mint valóságot például. Helyette mondják, hogy dada, meg szürreál, meg vicces, amit állítok, hiszen így hárítanak. Lomtalanítás című kötetemet Keresztury Tibor műfajilag szociohorroként sorolta be. Ez sokkal találóbb és szellemesebb, mint bármilyen dadázás.
Úgy látom, hogy műveidben érzékeny módon reflektálsz, reagálsz a környezetedre. Ez egy aprólékos megfigyelés eredménye, vagy arról van szó, hogy képtelen vagy kivonni magad a körülötted zajló történésekből, és az amit írsz, egy ember, drMáriás látásmódja, az, ahogy ez az ember látja környezetét ugyanakkor egyfajta kollektív tudaton átegendett lét-reflexió is egyben?
– Amikor művészettel kezdtem el foglalkozni körülbelül húsz éve, külön szálakon futottak az önkifejezésem szintjei, hangvételei. Festészetem egy redukált, letisztult, pontos, hermetikus világot épített, költészetem is hasonlót, még visszafogottabbat, míg zeném harsány, expresszív, olykor öntudatlan volt. Idővel ezek a síkok egymásba folytak, és ma párhuzamosan léteznek egy-egy műfajon belül. Festészetemben például a közvetlen, harsány üzenet, a konkrét cím találkozik az indulattal és a groteszkkel, zenémben a harsány szövegek a lecsupaszított, szinte minimalista, gyomronvágó zenével, míg az írásaimban a valóság keveredik az álomvilággal, a kitaszítottság érzése az ösztönös lázadáséval, és így tovább. Ahogy öregszem, egyre inkább vallom, hogy a művészet elválaszthatatlan attól a világtól, amelyben létrejön, sőt, fontos, s talán az egyetlen eszköz a pénz- és más (értsd: egy és ugyanaz) diktatúrákban élő emberek számára, s ebből kifolyólag a művészetet azok tudják a legjobban megérteni, akik ugyanabban a valóban, helyzetben, kultúrában élnek. A művészet, amely nem a hely aktualitásáról és szelleméről szól, sokszor nem más, mint puszta dizájn, szórakoztatás, figyelemelterelés.
Milyen az, amikor esetedben, illetve műveid esetében a szöveg kilép a valóságba és emberi formát ölt? Asszociálnunk kell azonnal egyfajta színházra, hagyományos értelemben vett előadásra, vagy valami egészen másról van szó?
– Amikor írok, nem gondolok erre. Viszont az tény, hogy az írásaim történetei, azok közvetlen, vagy közvetett valóságszerűsége hordoz magában egyfajta teatralitást a szónak abban az értelmében, hogy a történetek testi-lelki szinten eljátszhatók, azaz a valóba kilépve testtel és szóval leírhatók, megismételhetők, újraértelmezhetők. Már többen mondták meglepetésemre, hogy filmre kívánkoznak ezek az írások, páran jelezték is, hogy megfilmesítenék egyiket-másikat. Itt ismét az a gond, hogy a történetek helyzetéből, természetéből fakadóan az ilyen filmek megvalósításához a legnehezebb pénzt szerezni. De bevallom, örülnék, ha valaki szinházi darabot vagy filmet készítene belőlük.
Beszélj kérlek, a legújabb, készülő kötetedről, isten és a pornóforgatás viszonyáról,….
– Nehéz erről bármit is mondani most, amikor még csak folyamatban van az alkotás, majd talán a szöveg fog egyszer a leghitelesebben magáért szólni. A kötet alapkérdése, hogy lehet-e Jézus Krisztusról pornófilmet forgatni. S ezt a kérdést nem polgárpukkasztó céllal és értelemben járni körül, hanem a mai világ spirituális vonatkozásában, hogy mi ma a profán és a szent, van-e utóbbi egyáltalán. Hogy ez a két csávó, akik megkisérlik ezt a biztonyos forgatást, miért is teszik, hogyan teszik, mi lesz velük, hogyan alakulnak át, s mivé lesznek végül egyetlen dialógus által, amely két jóformán ismeretlen személy között zajlik.
De mivel most errefelé a könyvkiadással ugyanaz következik be, mint tíz évvel ezelőtt a zenével, a cédék és a letöltések megjelenésével, úgy itt ma hasonlóképpen az irodalmat kezdik egyre inkább kiszorítani a szakácskönyvek és az egészséges életmódhoz készített kézikönyvek. Vagyis, a tudatos és önkéntes felszínessé válás folymatának a kellős közepén állunk, amelyben egyre nehezebb könyvet kiadni, gondolatot, véleményt eljuttani a fülekig, méginkább a szívekig.
Ezért most egy kicsit szüneteltetem a kézirat befejzését, s inkább politikusokat festek, mert március végén nyílik majd kiállításom az “új magyar halhatatlanok” képeiből Gyurcsány Ferenc, mint Leonardo da Vinci, Orbán Viktor, mint Jézus Krisztus, és a többiek… címmel, valamint új cédénk is erre az alkalomra jelenik meg Dávid Ibolya titkos élete címmel. Akit érdekel, belehallgathat néhány felvételbe a www.myspace.com/tudosok honlapon.
Kötődsz a Vajdasághoz, akár földrajzilag, akár életérzésben? Magyarországon értik, értékelik a Tudósok szövegeit?
– Én nemcsak kötődöm a Vajdasághoz, hanem vajdasági vagyok és maradok is. Ez nem választás kérdése, hanem adottság, amely annyira meghatározó egyébként, hogy még ha akarnám, se tudnám letagadni, ami persze eszem ágában sincs. Azok az élmények éltetnek, azok a megérzések, tapasztalatok, amelyeket ott szereztem, s ugyanezek köszönnek vissza ma is a gondolataimban, megérzéseimben, hangvételemben.
A Tudósok szövegeit persze sokan ismerik, szeretik, hallgatják, játsszák, a Basszál című anti-diszkó örökzöldtől a Szorít a cipő operettgroteszkig. Egyébként, mint már említettem, nem a megértéssel van a gond, hanem a meghallással. Persze, hogy értik, amit mondok, sokszor meg is rémülnek, ami nem is baj. A legnépszerűbbek talán az Élet és irodalom hasábjain hetente megjelenő esszéim, művészeti írásaim, egyszerűen azért, mert sokkal többen olvasnak újságot, mint ahogyan járnak koncertre, kiállításra, írói estre.
Sokszor kérdezik tőlünk milyen a kapcsolatunk az anyaországgal Magyarországgal, te, hogy látod a magyarországiaknak milyen a kapcsolatuk a határon túli alkotókkal, jelen esetben a vajdaságiakkal?
– Lehet, hogy nem látom jól a helyzetet, de őszintén szólva azt mondanám, hogy az érdeklődés leginkább turisztikai jellegű, amely sajnálatos módon sokszor legfeljebb baráti vállveregetésben kulminál. Tudatában kell lennünk annak, hogy igazából senki se fog értünk semmit tenni, ha mi azt ki nem harcoljuk és meg nem teremtjük magunknak. Egyébként is egyre szűkebb az érdeklődés bármilyen komoly dolog, így a hiteles művészet iránt, így az ilyen határon túlira még kevesebb figyelem jut. Persze vannak ellenpéldák, hogy ez is megjelent, meg arról is írtak, meg lám, valaki ilyen-olyan díjban részesült, de ne áltassuk magunkat: a magyar, s ezen belül a budapesti kultúra különösen nagyon nagy mértékben zárt házibajnokság, ahol ránk legfeljebb, mint kedves labdagyűjtögetőkre számítanak, hogy elmondhassák: lám, ők az ilyet is szeretik. Mert hogy mi olyan kusturicások vagyunk….
Nos, én egyáltalán nem vagyok. Ezt igyekszem művészetemmel is kifejezni.
