Az összegezések korát éljük: évfordulók követik egymást, amelyek ösztönzést jelentenek arra, hogy felmérjük, meddig jutottunk, visszatekintsünk a múltba, összegyűjtsük az adatokat (ameddig még lehetséges!), megpróbáljunk megmagyarázni jelenségeket, eredményeket és kudarcokat.
Nem kerek évforduló hívta életre a TAKT-ról szóló könyvet, hiszen a harminckét éves múlt semmiképp sem tekinthető jubilárisnak, mégis 2008-ban újabb fontos képzőművészeti kiadvánnyal gazdagodott a vajdasági művészettörténeti szakirodalom: monográfia jelent meg az egyik legérdekesebb, legösszetettebb vajdasági művésztelepről, a temeriniről. A több mint három évtizede generációk életét meghatározó művésztelep történetét a művésztelep egyik vezetője, s így mindenképpen az egyik legilletékesebb személy, Péter László festő- és grafikusművész írta meg, aki szerényen „monografikus kísérletnek” nevezi a rendkívül átfogó, a művésztelep előzményeit, megalakulásának körülményeit, az akkori politikai légkört, a sajtóvisszhangot és minden, a TAKT létezését meghatározó, bármennyire is befolyásoló tényezőt részletesen bemutató könyvet.
A TAKT-jelenséget a szerző a következőképpen magyarázza: „A TAKT tartós célja kezdettől fogva nemcsak a temerini fiatal amatőr képzőművészek istápolása, hanem hangsúlyosan a már érlelődő, lehetséges erőkkel bíró vajdasági (magyar) művésznemzedék szellemi és gyakorlati „előképzése” volt.
A nyugati szellemiséggel szembeni lemaradástól való félelem miatt, szinte nemzedékpótlási szándékkal, tanulási-tapasztalati, alkotói-gyakorlói és kísérletezési célból, de a jó hagyományok megtartása mellett, spontán módon jött létre. Ugyanakkor a lázadással elegy bezártságérzet miatt bevallottan mind a belföldi, mind a külföldi művészekkel, művészeti közösségekkel vagy művésztelepekkel való szakmai cserekapcsolatokat is építgette: a délvidéki fiatalok modern szellemi műhelyévé kívánt válni, „ellentétben a már meglevő művésztelepekkel a TAKT arra soha nem törekedett, hogy egyetlen ideológiai elgondolás szerint működő, szilárd művészközösséggé gyúrja, és hasonszőrűvé tegye a fiatal tehetségeket. A TAKT köré sereglők egysége abból állt, hogy útjukat teljesen szabadon választhatták meg és járhatták. Talán ez mentette meg az ’elfáradástól’, ezért maradhatott fenn mintegy három évtizedig. Bátor ifjúsági kalandként indult, gyorsan mozgalommá terebélyesedett, s bár az amatőrizmus jegyeit is mindvégig magán viselte, ma már a Kárpát-medencei vagy kelet-közép-európai hatósugarú alternatív rendezvényként emlékszünk vissza rá. A TAKT résztvevőinek nagy hányada jó értelemben vett ’amatőrizmusát’ soha nem nőtte ki és nem tagadta meg. Talán ennek a leplezetlen őszinteségnek köszönhető, hogy sok Temerinben induló, azóta már érett alkotóművész szívesen vallja be, hogy gyökérszálai TAKT-hoz kötik.”
Péter László könyvében valóban igyekezett minden, a TAKT-tal kapcsolatos körülményt megvilágítani, így az olvasó nemcsak a művésztelep történetét ismerheti meg, hanem annál többet: ilyen részei a könyvnek a többi vajdasági művészteleppel, továbbá az Ács Józseffel és a Magyar Szó napilap Képzőművészeti Iskola c. rovatával, illetve annak leépítésével foglalkozó fejezetek.
„Ács József emlékére, aki kitalálta a TAKT-ot, és Hevér Jánoséra, aki meg is valósította” – ezzel az ajánlással indítja a könyvet a szerző. Ács József (1914–1990) festőművész nemcsak művészként volt kiváló: rendkívüli szervezőkészségével Vajdaságban kulcsembere volt az 1950-es években induló művésztelepeknek. Emellett írásaiban rendszeresen kísérte a képzőművészeti élet eseményeit, alkotóit, majd létrehozott egy rovatot a Magyar Szóban Képzőművészeti Levelező Iskola (KLI) címmel, amelyben a fiatalok művészeti törekvéseit támogatta, felhívta a figyelmüket a világ új művészeti jelenségeire. A TAKT, illetve a TAKT-on résztvevők folyamatosan szerepeltek ebben a rovatban, ahol a rajzaikat, írásaikat közlők száma tíz év alatt – Hevér János statisztikája szerint – elérte a másfélszázat; a vajdasági magyar képzőművészekre rendkívül ösztönzően ható fórum mégis megszűnt. Erre is megpróbál magyarázatot adni a szerző.
A másik fontos személy, akihez a TAKT köthető: Hevér János (1933–2001), a Magyar Szó fordítója, a temerini művészeti élet szervezője, aki a TAKT „valódi megalapítója”, ahogy Péter László írja.
Hevér János már az 1990-es évek közepén szorgalmazta egy TAKT monográfia létrejöttét, gyűjtötte is hozzá a dokumentációt, amelynek nagy része azonban a monográfia megírásának sikertelen kísérlete során eltűnt. Péter László, Hevér elkeseredését látva, megígérte, hogy megírja a TAKT történetét: így született meg ez a könyv e régi ígéret teljesítéséből.
A könyv három részből áll: az elsőben a már említetteken (Ács József és Hevér János szerepén kívül) egy rövid összefoglalót olvashatunk a vajdasági művésztelepekről, valamint a TAKT közvetlen elődjét jelentő Muzslyai Vajdasági Ifjúsági Képzőművészeti Táborról (1973–1976), a TAKT igazi szerepéről, működéséről.
A TAKT népszerűségét, ugyanakkor sokoldalúságát is mutatja az előadók listája: amelyen a képzőművészek mellett találunk irodalomtörténészt, mérnököt, néprajzkutatót, zeneszerzőt, filmrendezőt, táncművészt, régészt, ornitológust stb., a Vajdaságból, de Magyarországról, Erdélyből és a Felvidékről is. Ugyanígy megpróbálta felsorolni a szerző azokat a támogatókat is, akiknek az önzetlen segítsége vagy anyagi támogatása nélkül nem működhetett volna a TAKT. A díjakról valóban hiányos a dokumentáció: a díjazottak listája elkallódott, ezért csak annyit tudhatunk meg, hogy a TAKT résztvevői Bíró Miklós-díjat, TAKT-díjat és TAKT-diplomákat, illetve -közönségdíjat és Rácz László-díjat kaptak.
A szerényen A TAKT néhány éve címet viselő második részben a művésztelep évenkénti tevékenységét kísérhetjük végig, 1976-tól 2008-ig, s hogy nem egyforma részletességgel, annak valószínűleg a hiányos dokumentáció az oka. Ebből tudjuk meg, hogy például 2003-ban nem működött a tábor.
A könyv utolsó része egy adattár, amely tartalmazza a TAKT résztvevőit/kiállítóit, először a temerinieket, majd a vendégeket, az alkotótábor művészeti vezetőit, a szponzoráló cégeket, intézményeket, magánszemélyeket és a külföldi segítőket, valamint a szimpatizánsok jegyzékét. Ezt követi a bibliográfia, a felhasznált könyvek, tanulmányok, újságcikkek, források adataival. A kötetet több mint kétszáz fotó illusztrálja: portrék, életképek a művésztelepről, illetve az alkotások reprodukciója. A képek nagy részét Csordás Tibor, Dudás Szabolcs, Góbor Béla, Hagymás István, Németh Csongor, Németh Mátyás, Révész Róbert, és Varga Somogyi Tibor készítették, de bekerültek olyan fényképek is, amelyekről ma már kideríthetetlen ki készítette.
A szerző befejező mondatai a könyvben: „Végezetül kénytelenek vagyunk bevallani, sok más írott könyvhöz hasonlatosan, ez a könyv is befejezetlen maradt. Részben azért is, mert a három évtizedes TAKT-ra, nem tekintünk lezárt múltként, hanem mint még alakuló folyamatra. De azért is, mert sajgó hiányosságai vannak, hiszen nem sikerült megemlíteni minden résztvevőt. És mert vannak olyan, a könyv utolsó lapjairól ránk tekintő mosolygós arcok is, amelyeket minden igyekezetünk ellenére, az utolsó pillanatig sem tudtunk név szerint azonosítani.”
Péter László könyve rendkívül jól összeállított, hiánypótló, monográfia, hiszen a TAKT is egyike azoknak a művésztelepeknek a Vajdaságban, amelyről az újságcikkeken kívül semmi sem jelent meg, ugyanakkor nagyon fontos szerepet töltött be a vajdasági képzőművészeti, sőt, a vajdasági kulturális életben is, nagyon sokan megfordultak ott, illetve kötődtek valamilyen formában a TAKT-hoz. Természetesen a művésztelep története ezzel a könyvvel nem fejeződik be, folytatni kell a kutatást, a gyűjtést (ami e könyv megjelenése után már sokkal könnyebb), talán olyanoknak is a kezébe kerül a könyv, akik ott voltak, ráismernek valakire (akár saját magukra!), és így folytatódhat még a TAKT múltbéli története is.
