(Fotó: Molnár Edvárd)
A pipázás a nyugodt élet, a higgadt életvitel egyik sajátos megnyilvánulási formája. A mai kor rohanó, mindenütt rágyújtó dohányosával szemben helyezkedik el az egyik ujját a mellénye zsebébe dugó, békésen pipázó gazda, aki hosszú szárú pipájára legalább háromszor rágyújt egy nap alatt. Az, aki több pipa birtokosának tudta magát, annak házában egyik igen jelentős bútorként éppen a pipatartó, a pipatórium szolgált. A dohány újvilági növény, de már az első európai utazók leírták és igen hamar áthozták kontinensünkre, ahol a 16. század folyamán portugál–spanyol, ill. angol közvetítéssel gyorsan elterjedt a dohányzás szokása.
Népszerűsége hamarosan ellenszenvet is kiváltott. Némely országban mint rossz és káros szokást (szokatlan használati mód, füstszívás stb.) tilalmazták és üldözték. Azonban sok pártfogója akadt, akik gyógyszerként, tisztító, gond- és éhségűző voltát dicsérték. Így a 17. sz. végére egész Európában meghonosodott a dohányzás. De a különböző lokális és a társadalmi különbségeket szem előtt tartó tilalmak csak az 1789. évi és az 1848-as forradalmakkal tűntek el Nyugat-Európából. A dohány előbb a botanikus kertek, majd a házikertek növénye volt, s csak a szükségletek megnövekedésével került szántóföldi termesztésbe. Magyarországra kerülésének két útja volt: Németország felől és a Balkánon keresztül délszláv–török közvetítéssel. Elsőnek feltehetően Bornemisza Pál erdélyi püspök hozta be hazánkba, majd 1576-ban az erdélyi török követ vitt a fejedelemnek ajándékba dohányt. A zűrzavaros hadi állapotok idején – főleg a katonák példáján – gyorsan terjedt a dohányzás szokása a nép közt is. Hiába tiltották a 17. sz. második felében sorozatosan az erdélyi országgyűlések és az ország más részein helyi rendelkezések – írja a Magyar Néprajzi Lexikon első kötete, kalandozásunk egyik biztos pártfogója. Mint annyi mindennek, természetesen a pipázásnak is ennél több magyar vonatkozása van. A legendárium szerint a 18. század végén élt egy Esterházy-birtokon egy ügyes kezű Kovács nevű suszter, aki messze földön híres ezermester is volt. A herceg egyszer birtokára látogatva átadott neki egy nagy tajtékkő tömböt azzal, hogy faragjon belőle egy sakk-készletet. Meg is tette, és maradt egy öklömnyi tajtékkő belőle. A mi suszterünk nagy pipás volt, a kor szokásainak és társadalmi helyzetének megfelelően agyagpipát szívott, és az utolsó darabja nemrég tört el. Kíváncsiságból hozzáfogott, hogy a tajték maradékból pipafejet faragjon. A darab olyan gyönyörűre sikerült, hogy barátunk úgy döntött, a mű méltatlan szerény személyéhez, és ezért ezt is a hercegnek ajándékozta. A tajtékkő vagy meerschaum nevét is annak köszönheti, annyira könnyű, hogy úszik a víz felszínén, ugyanakkor rendkívül törékeny is. Elsősorban abban különbözik a gyökérpipától, hogy nem veszi át olyan intenzíven a dohány ízét. Nem is ad hozzá semmi pluszt, mint a jó minőségű briar; csak tisztán a dohány ízét lehet érezni. Füstje hűvösebb, szárazabb. Hátrányuk sérülékenységük, könnyen törnek. A tajtékpipa szereti, ha minél gyakrabban használják; nem szükséges olyan sokat pihentetni, mint a briart. Te pedig, kedves olvasó, a régi szorgos gazdák példáját követve ülj le néhány percre, hogy gondolatban úrrá légy a rohanó világ hiábavaló nyüzsgésén.
