Mikor egyszer, mindig már eljött az ideje, és a szépséges Amateraszu-Napocska, ölének roskadozó boldogságában és véres fájdalmában végérvényesen lebetegedett, mert illetlenül érintette a nekiháborodó, langyos Óceán, amely cukortajtékot és mélyvízi édes rothadást, iszapikrát és levedlett cápabőrt, algacsomókat és kitépett hínárba gabalyodott, épp csak megfénylő, pici gyöngyöcskét prüszkölt orcájába, testére, aranybarnán kettényíló, fényes alsóajkacskájára, és a szívéhez settenkedett, a forró dobogáshoz, amelyből egykoron a világ is mocorogni kezdett, később pedig fölüvöltött, úgy, mintha léte édes, túlérett körte kettévágott hasának korongjához hasonlítana, amelynek pereméről nem válik le az az egyetlen cseppecske-sugár, amelytől a lótusz olyképp nyílna meg, hogy ízlelni nem is, csak látni lehet, elégtelenül-távolról, azt meg a sejtmagoknak, külön-külön mindegyiknek, hangolatlan együttreszketésben, szóval akkor, egy ízben, Amateraszu érintette a pártát, és a magocska vízbe hullott.
De még annak előtte, hogy a parányi életígéret átütötte volna az áramlatoktól és mélybepuhult, homályos-barna hullámocskáktól ringatott zsenge-oltalmazó maghéjat, hogy kacskaringós, nedvdús vágyszáron összegöngyölt, kerek bimbót növesztene, amely a víztükör felé csak tétován keresi útját, jóllehet roskatag magasságokból derű meg forró-metsző fényhúrok csillapíthatatlan szenvedélye csábítaná majd föl- és kifelé a lucsogó-csobogó anyaméhből, még mindenek előtt, a varázsos és forrás fakasztó Nicsiren, aki itt még nem is Nicsiren vala ilyeténképp, hanem az álomba szenderedett acélos sötét-szamuráj, valamennyi hősök rongyosan legszebbike, a totemet magához rántó mosolygó Hansiro Cugumó, még a Szigetek születése előtt is és Gendajú medvekoponyájának véres serkenését megelőzően, az Idő túlfelén, a csillagbarlang és az Óceán legfényesebb öbölszemének szikrázó kövei közt reszketeg őzikéjét találá, nyújtózó talpacskával és hatalmas szemekkel, indakarok esendő gyengeségében, érdes-sós tengeri fuvalomban és csurom könnyesen, mint amikor valószínűtlen tavaszelőtti napokon le nem omló fellegekből valami mégis a hóvirágra hullik, és az érintés olyan finom, akár a szirmok súlyának bensőséges, gömbölyű horgadása, olyan tétova, mint amikor a napfény a kivont katana éléhez ér, aztán ránehezedve tehetetlenül mégis-boldogsággá hasad.
Asami kontyán ragadósan meggyűlt nyers-piros, aztán elsötétülő, színjátszó nedvesség ereszkedik alá, forró nyári zuhatagba mosódó, kontúrtalan, lebillenő Napkövérség, megfestett pillája álomtalanul és kíváncsian, sóvárul és nyugalmasan repdes pici prédaállat koponyájában, amely a halánték között szűk, és parányi szeplőkkel hintett, akár a gyönyör végtelen-hosszú combok közötti jázminátjárója, amelyhez a szamuráj közelsomforkodik; kislányos révedések futnak meg benne, ártatlanságuk csaholó és dörömbölő vágy érkeztével rútul jár, kifordul és tátogva-bámészan csillagondót nyeldekel, a hajtű fölszakítja a papírfalat, ujjacskák futnak a vulvába, és a hajnal mérgezett teje megreked, a csiklómese körül megforduló éj követelőzni kezd, megszédíti a tengert, kiönt a kagylózúgás.
Nem hagyhatjuk, hogy a szerelem megalvadjon, és komorabbá feketedjen, mint a holdfogyatkozás, mondja egyszer csak a puha Asami, majd őzikelábát kéjesen melléhez vonva, végtelen haját tarkója fölött meglebbentve, gyengéden újabb sebvirágot nyit a szamuráj izmos testén, kettémetszi Cugumó szinte nőiesen finom bokáját, az agyarszerűen fölfehérlő, visszahozhatatlanul kettészakadt csonthoz hajol, és tökéletes fogsorának mosolyával (ilyen, amikor villám szalad egyszer csak a susuki fűbe) a szakállas, cserzett arc felé fordul, kiszáradt, de még csak meg sem remegő ajakra mered, a saját kontyát is most kibontó, a földön vonagló mosolygó harcosra, aki megsimogatja hóhérjának kislányarcát, magához vonja piros és fekete latexbe hiányosan öltözött légies testét, majd tökéletes fülecskéjébe rebegi, ajkával szinte érintve a vékony selymességet, hogy: nyissuk meg a létet, bontsuk föl a bőrt és nézzünk a sejtek alá, amint csak kívánod, és akkor majd talán megbaszlak végül, vagy magával sodor a mese, elgyűlik fölfelé a tenger az éjszaka hatalmas keble felé, amelyről fogammal függeszkedünk, amíg még erőm tartja, visszaapad a boldogság a magasság köldökébe, hogy lent ne maradjon semmi, és Dzsingu Kógó hajója rákok páncéljára nehezedjen a habok helyett, van-e még késed, én várlak, gyere, itt vagyok!
A szépséges Amateraszu-Napocska sokáig melengeti a tavacskát-patakot, tócsákba is belenyilall, vályúk megtapadt, iszapos ragacsába, indigómélybe, kígyók szemébe, toboz alá és hűvösbe meg nagyon melegbe, aminek nincsen is neve, de örül körülötte a világ; elhallgatna a majd Nicsiren életében uralkodó Tokimune Hódzsó kutyáinak fehér hada, Cugumó Hansiró mégis fehér ünneplőbe öltözött sérülékeny és igazságos haragja, kezében csillogna a markolat, hópelyhekből gyűjtene forró fürtöket hatalmas, ordító szíve köré, amely hímerejébe pumpálja a szaké-mámoros vért és termékeny lesz a halogatott behatolás, megszületik majd a lótusz papja, nem éppen tisztán, nem egészen váratlanul, sebvirágok pirosában, lehetetlenül és gyönyörűen, egyetlen egyszer, most és majd a maga napján, amiként a mese elbeszéli.
