(A kiállítást Budapesten, a Magyar Műhely Galériában Szombathy Bálint nyitotta meg. Megtekinthető 2010. március 12-ig,)
Régtől fogva tudjuk, hogy a székely ember önkifejezésének központi anyaga a fa, mint természet adta ajándék. Mint olyan anyag, amelyből elkészíthetőek a hétköznapi élet, tudniillik a létfenntartás legfontosabb eszközei, de azok a magasabb szempontú faragások is, amelyek az ősi kultúra néprajzi és történeti állományának fontos részét adják. Azon tehát cseppet sem csodálkozunk, hogy jeles művészünk, Péter László munkásságának úgyszintén a fa az egyik alapvető kifejezőanyaga, vagy – ha úgy tetszik – médiuma. Fa iránti vonzalma bizonyára benne van génjeiben, öröklött hajlamaiban. A kérdés a továbbiakban, hogy milyen irányba is viszi művészetének anyagát, merre találja meg a fa általi kifejezésnek azokat a lehetőségeit, melyeket kizárólag a sajátjának tekinthet, túl a közösségi kreativitás iránymutató mintáin. Holott igazán nagyra becsüli őket, és népcsoportjának evvel kapcsolatos évszázados tapasztalatait serényen beépíti alkotásaiba.
Péter László fából ácsolt installációiban a gondolati avagy tartalmi háttér úgyszintén őseinek hányatott történelméhez illeszkedik, illetve belőle veszi ihletét. László ugyanis egy roppant lelkiismeretes és egyben alapos ember, azon kevesek egyike, aki szívén viseli elődjeinek a létért folytatott küzdelmét, nemzedékek sorsát, egyáltalán: a történelmet. A közösségi sorsban pedig érzékeli a hazátlanságnak azt a különös minőségét, melyet a saját életútjában is felismerni volt kénytelen az elmúlt néhány évtizedben. Ősei tudniillik Bukovinából vándoroltak az Al-Duna mentére, Bánát déli peremére, ahol szigetcsoportot alkotva lényegében zárt közösségben kezdtek új életet, vándorolva, mint anno az indián törzsek a történelem vihara elől. S nem csak Bánátba, hanem az anyaországba, a nyugati féltekére, az óceánon túlra, ama másik indiánokhoz. Szétszóródtak a nagyvilágban, kisebb-nagyobb sikerrel megőrizve nemzeti azonosságukat.
Péter László feljegyzéseiből tudom, hogy a bukovinai székelyeket nem fogadták valami nagy rokonszenvvel az Al-Duna mentén, hiszen sok mindenben – nyelvjárásukban, mentalitásukban – különböztek a már ott élő emberektől. Közösségi életüket majd hogy nem törzsként szervezték meg. Innen az újabb hasonlóság az indiánokkal és a többi nomád népcsoporttal. A székelyek mint indiánok új hazájukban. Most már talán érthetőbb ez a párhuzam. Péter László szinonimaként, rokon értelmű szóként használja az „indián” jelzőt, kicsit magát is annak tekintve. Vagy talán nem is kicsit. Vándoroltak az ősei, vándorlásra kényszerült ő maga is. És most karókból, ágakból, lécekből próbálja felépíteni szellemi-spirituális otthonát, a nagybetűs Házat, azon túl pedig a Hazát. Ha elvették tőle, vagy talán oda sem adták neki, akkor majd ő maga felépíti. Tiszta szándék, nincs mögötte semmilyen tudálékosság vagy beteges küldetéstudat. Péter László egy nagyon egyszerű ember, aki azonosulni tud az indiánok javarészt kiveszett, kihalt népével, és most a vázát készíti annak a nagy építménynek, amely majdan befogadja őseinek évszázados emlékezetét. Azt vallja, kizárólag „nagy ősi átéléstől” indíttatva alkot.
Művei, szerkezeti kompozíciói a hagyományt és a modernitást fűzik kötegbe, illusztrálva, hogy a régi és az új jól megfér ugyanabban a bőrben. Tárgyai, szerkezetei, építményei kultikus erőt sugároznak, és ebben a kultusz-felfogásban az ősök és a kortársak tisztelete egyformán benne van. A kövekkel és csontokkal ékesített fakonstrukciók valójában gondolatokat, szellemi eredőket és lélekrezdüléseket tároló foglalatok. Úgy fogják magukba az emberi ideát, mint a magház a magot. Magukba fogják, hogy aztán kiengedjék őket a lét örökös körforgásába. Az éltető magokat szabadjára engedik, az emlékeket viszont tartósan magukba szorítják, nem feledve az ősi eredet forrását.
Ebben a pillanatban, amikor a jelenkori képzőművészet a friss technológiai vívmányok teljes mérvű kiaknázása felé tart, Péter László fordított irányú utat tapos. Valamiképpen az árral szemben halad. Így is lehet, tudniillik, korszerűnek lenni. A visszaúton járni, befelé fordulni, és megérteni valamit a lét nagy talányaiból. A kortárs magyar művészetben Samu Géza, Bukta Imre és Baji Miklós Zoltán munkássága fémjelzi többek között ezt a markáns vonulatot. Ezeknek az alkotóknak a nyelvhasználata – akárcsak Péter Lászlóé – nem kizárólag a rögzített formákra irányul, hanem természetszerűleg hozzá tartozik az élő emberi cselekvés, a rítust magába foglaló akció és a performansz. Ha jól megnézzük, emberi alkatukban valóban sok minden van a sámánok lelkületéből, habitusából, abból a nem mindennapi képességből, hogy a természet egyik legcsodálatosabb növényéből, a gravitáció erejét is legyőző fából lelki-szellemi foglalatokat építenek. Olyan kollektorokat, melyek megidézik és egyszersmind összegyűjtik, tárolják az emberi kultúra egyik lényeges tudáskötegét és védőburkát. Az emlékezet ugyanis olyan egészséges védőburok, amely a mindenkori szellemi energiát újrahasznosítva megóv a civilizációs ártalmak sokaságától, azoktól a negatív hatásoktól, melyek megingathatják igaz emberi magatartásunkat.
A múltnak ugyanakkora az előrevivő ereje, mint a hátrahúzó. Ki kell belőle mernünk azokat a tulajdonságokat és minőségeket, amelyek a jövő zálogát jelentik, a túlélés lehetőségét szavatolják egy olyan korszakban, amikor egyre többet gondolunk a földi természet véges voltára. Péter László egyike azoknak, akik megértették ennek szükségességét, és a természet legnemesebb anyagait azok újranemző állapotában helyezik elénk a maguk szakrális kiterjedésében. Megtalálta a választ, a válaszok egyikét.
