Napjainkban egyre több a magát túlbecsülő nevelő, akik úgy vélik, hogy a gyermekek rászorulnak az ő irányításukra, útmutatásukra. Arra, hogy megmondják nekik, melyik az a fontos ismeretanyag, amelyet a gyereknek el kell sajátítania, hogy sikeres legyen az „életben”. Ezek a nevelők azt képzelik, hogy nekik pontos és stabil képük van a világról, a tapasztalataik megkérdőjelezhetetlenek és állandó érvényűek, ezért tanítványaiknak ugyanezekkel az ismeretekkel kell rendelkezniük. Ez súlyos tévedés. Mivel a mai társadalom állandóan változik, ami a kilencvenes években szükséges tudás volt, az ma, a huszonegyedik század elején már réges-rég aktualitását vesztette. És arról még nem is beszéltünk, hogy mennyire elavult lesz fél évszázad múlva!
Hogy a leghétköznapibb példával éljek:
Egy kisgyereket megtanítunk arra, hogyan készítsen magának reggelit. A pénzt kiveszi a fiókból, átmegy a szomszédos boltba, a kosárba teszi a kiflit és a joghurtot, kifizeti, otthon megeszi. És most elképzeljük a lehetetlent: ugyanezt a kisgyereket, ezzel a tudáshalmazzal, ami ahhoz szükséges, hogy ne haljon éhen, hibernáljuk, és csak tíz év múlva ébresztjük fel. A gyermek éhes, keresi a pénzt a fiókban; nincs, mert már rég bankkártyával fizetünk. De ha mégis talál pár dinárt, az infláció azt már megette. A bolt helyén mobiltelefon-szolgáltató működik. Valószínű, hogy ez a kisgyerek a változásokhoz való alkalmazkodóképesség (az a tudás, hogy másképp is lehetnek a dolgok) hiányában rövid idő alatt éhen hal.
Ugyan kissé szélsőséges a példa, amelyet a gondolkodásmentes társadalom jövőképét hivatott illusztrálni, azonban talán érzékelhető a veszélye annak, ha a felnövekvő generációnak csak a mi ismereteinket adjuk át. Túlbecsüljük magunkat, fontosabbnak hisszük, hogy a mi tapasztalataink és a mi tudásunk a gyerekek számára is elegendő az életvezetéshez, az életben maradáshoz és a társadalomba való beilleszkedéshez.
A társadalomba való beilleszkedés, a társadalmi változásokhoz való alkalmazkodás nem jelenti azt, hogy az aktuális korszellemmel le kell paktálni. Természetesen nagyon nagy a kísértés, hogy ahelyett, hogy ellenkeznénk, kiegyezünk vele, és behódolunk a társadalmat irányító „néhány ezer nagyokos” kényének-kedvének. Nem lehet az iskoláztatás célja, hogy minél mélyebben fejet hajtsunk a mai társadalmi értékrend előtt, és az sem, hogy alkalmazkodva ezekhez az emberhez méltatlan követelményekhez, igazi legmélyebb valónkat hátrahagyva marionettbábuként ugrándozzunk az elfogadásért.
Ma minden gyerek megmentőre vár, mert a ma pedagógiai rendszere olyan ismereteket közvetít, amely nem alkalmas arra, hogy a gyerek egész élete során abból táplálkozzon, és olyan értékeket közvetít, amely megfelel ugyan a társadalomban való érvényesülésnek, de általa az ember elveszíti emberi valóját, emberi méltóságát.
„A feladat nagyságát tekintve tulajdonképpen teljesen természetes, hogy a nevelők mindig is szenvedtek nevelési kudarcaiktól!” – mondja Hartmut von Hentig Henning Köhler Rossz gyerekek pedig nincsenek című könyvében. De ez nem jelentheti azt, hogy a neveléssel járó kudarcainkat, szenvedéseinket ne kellene vállalnunk, azzal a gondolattal mentegetve magunkat, hogy ez szükséges gyermekeink fejlődéséhez. Az engem is megvert az apám, a teher alatt nő a pálma és hasonló sokat emlegetett szlogenek mind ezt sugallják: lehetek erőszakos, szemtelen és agresszív nevelő, mert a gyerek érdekében teszem.
A felelősségtudat lényege annak a felismerése, hogy felelősek vagyunk a tetteinkért. Ranschburg Jenő pszichológus és Henning Köhler beszélnek arról, hogy szabadságunk félremagyarázásából erednek azok a „nevelői bűntettek”, amelyek a gyermeket mérhető és összehasonlítható tárgyként kezelik, ahol élő szerencsétlenségnek tekintik azt a gyermeket, aki nem felel meg a mai társadalom „sikermodell” követelményeinek.
A felnőtt a gyermek megteremtőjének hiszi magát, minden „hibát” azonnal ki akar javítani, így ő maga válik értékmércévé a gyerek számára, ahelyett, hogy a gyerek önmagában keresné a válaszokat. Így nem nevelhetünk felelős, szabad embereket, akik megtalálják az utat önmaguk magasabb szintű megvalósítása felé. Ahogyan a pedagógus viszonyul a gyerekhez, úgy viszonyulna a felnőttekhez is, ha merne. De nem mer, mert fél, hogy kitagadja a társadalom, így csak ahhoz van bátorsága, hogy „tehetetlennek” nézze azokat (a gyerekeket), akik felett úgy véli, hatalma van.
A múlt századforduló idején erőteljes hulláma indult meg a gyermekközpontú iskolák megalakulásának. A „gyermek évszázadában” nevelési irányzatok, reformpedagógiai törekvések képviselői hirdették, hogy a gyerekeinket gondolkodni tanítsuk meg elsősorban, és ne a mi igazságainkat közvetítsük feléjük, hogy azt papagáj módjára szajkózzák, hanem a felnövekvő generáció „tanuljon meg a saját szemével nézni a világban!”
Fontos ismernünk ezeknek az iskoláknak a működését, mert igaz ugyan, hogy számunkra még kevéssé elérhetőek, de filozófiájuk, pedagógiai gyakorlatuk mindannyiunk számára kapaszkodót nyújthat, ha elbizonytalanodunk.
Ma minden gyerek megmentőre vár, mert a ma pedagógiai rendszere olyan ismereteket közvetít, amely nem alkalmas arra, hogy a gyerek egész élete során abból táplálkozzon, és olyan értékeket közvetít, amely megfelel ugyan a társadalomban való érvényesülésnek, de általa az ember elveszíti emberi valóját, emberi méltóságát.
Az engem is megvert az apám, a teher alatt nő a pálma és hasonló sokat emlegetett szlogenek mind ezt sugallják: lehetek erőszakos, szemtelen és agresszív nevelő, mert a gyerek érdekében teszem.
