A múltba vetett jövő jelene?

1989 mítosszá változik. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a bécsi Kunsthalle kiállítása, mely a húsz évvel ezelőtti események hatásainak továbbélésével foglalkozik, a történelemmé alakuló korra mutató művészeti produkciókból válogatva. „1989. Ende der Geschichte oder Beginn der Zukunft?”

A történelem vége vagy a jövő kezdete ezerkilencszáznyolcvankilenc? – szegezi hozzánk a kérdést úton-útfélen egy-egy beszélgetésre invitáló plakát, külföldi alkotók kiállítóestjére figyelmeztető hirdetmény. Nem túlzás kijelenteni: Bécs 89-lázban ég. Múlt év októberétől idén márciusig számtalan múltidéző előadást, felvonulást és kiállítást rendeztek, legjelesebbjeit a Museum Quartier Művészeti Csarnokában. Az előadások azért is voltak olyan érdekesek, hiszen a világgazdasági visszaesés időszakában tartattak, így bizonyos kapitalizmusellenesség is kiérződött belőlük. A boldog visszaemlékezésről nem is beszélve. Ezáltal természetesen más fényt kaptak az alkotások is, a „volt” rendszerben, az „átkosban” mellőzött alkotók is. Bécsnek mindez tetszett. A diákság felvonulásokat rendezett, Marx és Engels és a halványan körvonalazott ideológiájú neoszocializmus lebegett zászlaikon, 61 napra elfoglalták az Uni Wien fő előadótermét – s közben a főváros a berlini fal leomlásáról, Mihail Gorbacsov szerepéről és a vasfüggöny átvágásáról elmélkedett. Mindez az egyveleg kitűnően megfért egymás mellett, mint Lenin portréja és Brezsnyev csókja a Kunsthalléban.

De milyen nehézségek legyűrésével érünk el a Honecker-Leonyid párhoz! A számtalan léleksújtó kép, szobor és videofelvétel láttán felmerül a kérdés: nem túlzás-e mindez?, a történések leegyszerűsítése? egy fogalom (kommunizmus) terhére való átruházása a gondoknak? A kiállítási teremhez labirintuson keresztül jutunk, irodai asztalok és válaszfalak szövevényén át, mintha Orwell utópiaregényében járnánk, esetleg egy beláthatatlan nagyságú szerkesztőségben. Az orosz nyelven írott, asztallapokra, falakra raggatott cetlik útvesztője végül a „múlt végéhez?”, „a jövő kezdetéhez?”, a „múltba vetett jövő jelenéhez?” vezet. Feltűnően sok a pornográf alkotás. Mintha a 90-es évek eleji fölszabadulás ebben merülne ki – főként a hölgy alkotóknál, a romániai, cseh és szlovák művészeknél. Duci hölgyek kéjelegnek a fotókon, de csonka, testi betegségekkel küzdő, vézna férfialakok is. Mozgóképek láthatóak: urak, frakkban mezítelen nőt fognak közre, orvosi konzíliumot tartanak pálcával mutogatva a nő testrészeire: kéz, mell – mutatja a pálca, mondja a száj: mell… vagina – sújt a szeméremtestre a pálca, vagina – ismétli … comb. Polgárpukkasztás? Hatalmas teleszkóp, érinteni nem szabad!, csak pipiskedve belekukkantani: vörös csillagot látsz a szemközti falra akasztott plakátról, közelbe hozva. Egy csontváz a berlini filharmonikusokat vezényli. Hogy nyolcvankilenc idealizálódik, és országonként mást és mást jelent, az az orosz alkotók munkáiból tűnik ki leginkább. A jelenségnek már neve is van: russzofóbia, mely az utószocialista posztmodern és a pop-art jellegzetességeit ötvözve a fogyasztói társadalmat figurázza ki. Merőben eltérő korszemlélet ez, mint teszem azt a jugoszláv. (Nem tévedés: Bécs jugoszlávról beszél, nem szerbről, horvátról vagy szlovénról; ami balkáni, az jugoszláv) Felénk 89 a pusztulás kezdete, de inkább „Valaminek” a vége, míg Magyarországon, Romániában, Oroszországban, Lengyelországban egy „Másnak” a kezdete. Ausztria pedig mintha kimaradt volna az eseményekből. A német újraegyesülésre figyel, a soproni kerítésátvágásra, a jugoszláv térségben elszaporodó népvillongásokra. S talán mert mindebből kimaradt, sem a titói, sem a szovjet, sem a legvidámabb barakki szocializmust nem élhette meg, azért érdekes számára 89. S ezért rajong a délszláv utómodern alkotásokért, az orosz utórealizmusért, ezért kuriózum a számára. Mert nem érti. Mert manapság a nem értés a trendi. A kiállított és bemutatott russzofób alkotások a Guggenheim Múzeumokban 2005-2006-ban turnézó Russia! című országimázs-tárlatokról vagy a 2008-as bemutató után, a debreceni MODEM-ből már ismerős lehet. Ilya Kabakov a zsúfolt társbérleteket bemutató installációval jelentkezett Bécsben, Alexander Koszolapov pedig a kommunista vezetők arcképeinek újrafestésével, montázsolásával hódított (Miki egér fejű Lenin). Nem feledkezhetünk el az újorosz ikonfestőkről, a Blue Noses csoportról (kolbászból készített Jelcin-ábrázolások), de a paneltornyok, betonkockák életét szociográf pontossággal megjelenítő szentpétervári alkotókról sem. Látható: 1989 alakul, arcokat vesz föl, feldolgozásai születnek, városi legendákkal gazdagodik, lassan mitizálódik. Dolgoznak a szubjektív-szelektív emlékezés kerekei, kérdés, mi marad mindezen kiállított tárgyakból 1989 30, 50 vagy 100 éves évfordulójára?

A katonai fejfedő Christian Pusswald osztrák művész alkotása. A 89-cel foglalkozó kiállítás arculatképének az ő alkotását választotta a Kunsthalle.

Erik Bulatov Peresztrojka című plakátja 1989-ből. (Kunsthalle, Pressefotos)