Nehéz elfogulatlanul beszélni valakiről, akinek nemcsak hogy szeretem a fotóit, de engem is tanított.
Arra, hogy nem elég megnyomni a gombot a fényképezőgépen. Hogy nem fényképezni, hanem fotózni is lehet.
Ezért nyíltan elfogult leszek.
Szeretem Révész Robi képeit.
Szeretem az önfejűségét is, azt, hogy alig néhány éve váltott analóg gépről digitálisra. És azt nagyra becsülöm benne, hogy a képei jelentős része még mindig fekete-fehér.
A fekete-fehér számomra letisztult. Jobban kitűnik belőle a lényeg, mint a színes képeken, ahol a sok színes zaj elvonja a figyelmet.
Bevallom, az meglepett, hogy az itt felvonultatott tizenöt fotón nincsenek emberek.
Gondolkoztam azon: annyi hajladozó és táncoló testet, gesztikuláló kezet, éppen lépő vagy keresztbe tett lábat, fintorgó, fanyalgó vagy átszellemült arcot, éles tekintetet, szomorú szemet, lebbenő hajat fényképezett, hogy talán megcsömörlött tőle.
Ha így van, nem is baj.
De szerintem nem így van – az emberi test szépsége leírhatatlan.
Vannak azonban olyan idők, amikor jobb egyedül elmenni olyan vidékre, ahol csak kettesben vagyunk a természettel.
Nincs tévé, nincs villamossín-csikorgás, nincs dudálás, gyerekzsivaj, felnőtt káromkodás, harangszó.
Csak bamba bámulás van, semmibe révedés, nézni a réten a szél fújta virágokat, közelről megfigyelni egy fa kérgének mintázatát, megszagolni az illatát, vagy hosszú percekig nézni a hálót szövő pókot.
De kinek van már erre ideje?
A fotósnak.
Aki ott van helyettünk a mezőn, a szántóföldön, az ártérben, a töltés oldalában, figyel, kiszúr magának valamit – a témát –, és megdobban a szíve. Ez az! Megvan! És fókuszál és élesít és kattint.
Tizenöt katt.
Ennyi van a falon: tizenöt katt eredménye.
Amikor ezeket a képeket először láttam, éreztem a bőrömön a perzselő napot. Hallottam a szél zúgását. Beszívtam a növények illatát. Hallottam a madarakat. Láttam, ahogy a szél fújja a felhőt, és ahogy annak az árnyéka halad a földön.
A talpam alatt éreztem a föld melegét. Mintha mezítláb lennék.
Ezek az érzések töltöttek el. Vélhetően azért, mert gyerekkoromban sokat szaladtam mezítláb a homokos földön, tudtam tarlón járni anélkül, hogy sebes lenne a bőr a lábamon, és élvezettel léptem a fűszálak közé, mert tudtam, hogy szöcskék tucatjai ugrálnak majd szanaszét.
Városi embernek nem tudom, mit mondanak ezek a képek.
Minden esetre sajnálnám, ha azok, akik a képeket nézik, nem éreznék ugyanazt, amit én.
Persze nem muszáj ugyanazt látni és érezni.
A fotóművészetben éppen ez a szép.
A fotós lát valamit, lefényképezi, és a képpel üzen.
Az értelmezés pedig már mindenkinek szíve joga.
Ez a legjobb. Hogy a valóság, a saját érzéseink és fantáziánk révén áll össze egy újabb kép – egy újabb érzelem és élményhalmaz.
