Márk (minta)evangéliumában olvashatjuk a Jordánban keresztelő próféta isteni küldetéséről: „Nézd elküldöm követemet színed előtt, hogy előkészítse utadat. A pusztában kiáltónak szava: készítsétek az Úr útját, tegyétek egyenessé ösvényeit!” A szentíró Izaiásnak tulajdonítja ezt a prófétai jóslatot, de valójában Malakiás és Deutero-Izaiás végidőre vonatkozó jövendöléseit olvasztja benne össze (Mal 3,1 és Iz 40,3). Az egybeszerkesztett résszel Márk – az istentől elragadott próféta nevének a megemlítése nélkül – arra utal, hogy Keresztelő Jánosban a végidő megjövendölt prófétájának, Illésnek a szelleme született újjá.[1] Evangéliumát a zsidó(keresztény Jézuskövető)k meggyőzésére író Máté – nyilván, hogy mindennemű lehetséges félreértést elkerüljön – feketén-fehéren le is írja: „S ha tudni akarjátok, ő Illés, akinek el kell jönnie.” (Mt 11,13). Az ugyanabból a (Q-) forrásból merítő, Mátééval párhuzamba állítható lukácsi szövegrész is megelégszik annyival, hogy Malakiás Illés eljöveteléről szóló közismert próféciájának fölvezető részét idézze, ahol még nincs megemlítve a végidő újra eljövő prófétájának a neve.
Az evangéliumoknak a tisztázás szándékával megírt magyarázó kitételei rávilágítanak, hogy a „nép” szemében Keresztelő János és Jézus küldetése nehezen volt különválasztható, a végidő prófétáját ismerték föl mindkettőben. Sőt mi több, a szerepeknek ebből az összefonódásából az a gondolatunk támadhat, mintha Jézus „pusztán csak” Keresztelő János küldetésének a továbbvivője, folytatója lett volna. Az evangéliumokból tudhatjuk, hogy kezdetben olyan vélekedéseket is hallani lehetett, miszerint Jézusban János prófétai szelleme éledt újjá, akárcsak annak idején Elizeusban Illésé (Mk 8,28). Ez a vélemény Jézust egyértelműen alárendelte Jánosnak, amit alátámasztani látszott az az evangéliumokban megőrzött zavaró leírás is, hogy Jézus küldetése csak azután vehette kezdetét, miután János megkeresztelte őt. Mintha ekkor kapta volna Jánostól a prófétai küldetéshez, az Isten Királysága eljövetelének a hirdetéséhez szükséges isteni erőt, ugyanúgy, ahogyan később ő is továbbadta ezt az isteni erőt apostolainak (küldöttjeinek), amikor szintén az Isten Királysága közelgő eljöveteléről szóló örömhír hirdetésére küldte szét őket Izrael földjén. A leginkább magyarázkodó Máté ehhez az esethet – János szájába adva a szavakat – ezt a tisztázó megjegyzést fűzi: „Nekem van a szükségem a te keresztségedre – mondta – s te jössz hozzám?” Amire Jézus azt feleli: illő, hogy megtegyük, ami megíratott. Eszerint mindössze az írások beteljesülése volt a megkeresztelkedés célja, Jézus semminemű hatalmat nem kapott a Jordánban megmerítkezve Jánostól. A názáreti ács fia ugyanis az evangéliumok egyöntetű állítása szerint minden tekintetben fölötte áll a végidő keresztelő prófétájának. János „csak” isten embere, próféta és a Messiás útjának az előkészítője, Jézus viszont isten fia, maga a megjövendölt Messiás. A szinoptikus evangéliumok szerint erről elsőként a (pogány)keresztények körében legnagyobb tiszteletnek örvendő apostol, Péter tesz tanúságot (Mk 8, 29-30). Péter, az egyház feje tehát az első tanúságtevő. János evangéliuma szerint viszont Isten Fiának mondva őt először Keresztelő János tesz tanúságot Jézusról, az apostolok közül Messiásnak pedig először András, Péter testvére nevezi. Ebből is világosan kitűnik, hogy a szinoptikus evangéliumokkal gyakran vitába keveredő negyedik evangélium írója másként gondolkodik az elsőségről.
Az isten fia kifejezés kezdetben csak az istenközelségre és az istenismerésre utalhatott. A későbbi teológiai továbbfejlődésben a prófétára vonatkozó isten embere és a Messiásnak elkülönített Isten Fia kifejezések már Jánosnak, mint alulról, a világból érkezettnek és felülről megbízottnak, valamint Jézusnak, mint felülről (az istentől) elküldöttnek és a (világba) leereszkedettnek az eltérő súlyú életfeladatát jelzik. János evangéliuma már egyértelműen így láttatja a kettejük közötti, fölé- és alárendeltségi viszonyról tanúskodó szerepmegosztást. Az istenfiúság a negyedik evangéliumban az Úrtól való küldöttség (hatalom) és az isteni látásmód (tudás) szakfogalmává válik. Az Isten Fia tehát az isteni hatalom és tudás mérték nélküli birtokosa, az isten emberét viszont – küldetése elvégzéséhez szükséges mértékben – az Úr „csak” megajándékozza hatalmával és tudásával.
Ez a gondolkodásmód – a negyedik században beérve – egyenesen vezetett a későbbi teológiai végkifejlethez, ami már a Fiút Istennel, a Szentháromság egyik tagjával azonosítja.
[1]Itt ugyanannak a prófétai szellemnek az újjáéledéséről van szó egy másik emberben, föl sem merül a reinkarnáció gondolata, amint azt new age-es olvasatban sokan fölfedezni vélik a Keresztelő János és Illés kapcsolatáról szóló újszövetségi szövegrészekben.
