Ha valaki mostanában ellátogatott a szabadkai székhelyű Magyarságkutató Tudományos Társaság immár felújított honlapjára (www.mtt.org.rs), a publikációknál sorban megtalálja azokat a köteteket, amelyek majdnem két évtizedes tevékenységünket jellemzik. Ezek a könyvek nem jöttek volna létre ilyen formában, ha Mirnics Zsuzsa szerkesztőtársam nem veszi őket a kezébe. Ha jól emlékszem, másfél évtizede tagosodott be az író-szerkesztő a Magyarságkutató soraiba. Amikor egy tudományos műhely időszerű kisebbségi magatartásvizsgálatokkal foglalkozik, bizony ritkán kap olyan megbízást, ami éveken keresztül tartó, folyamatosan pénzelt kutatási téma feldolgozásához jogosítja fel.
Társaságunk is legtöbbször egy-egy projektumtémához szervezi be a kutatócsoport kompetens tagjait. Így történik meg az, hogy egyesek néhány hónapig, mások néhány évig tudnak az aktuális témák köré csoportosulni. Zsuzsa a társaságunk tevékenységében 15 éve aktív munkával vesz részt. Amikor tanulmányt kérünk tőle vagy kéziratgondozást, nyelvi lektorálást, vagy a szerkesztések több hónapos munkáját várjuk el tőle, sose kérdez rá, van-e, lesz-e munkájának anyagi hozadéka. Teszi a dolgát. Ha jutott rávaló a pályázati pénzekből, örültünk neki. A 25 publikált kötetből Mirnics Zsuzsa szerkesztői keze alól 15 került ki. Amikor nekiáll a munkának – a több száz oldalas kéziratok, táblázatok tömkelegének –, szakértelemmel, sasszemmel keresi és találja meg a nyelvi, értelmi hibákat is.
Amikor valaki elérkezik a hetvenedik életévéhez, azt hiszem, joggal állíthatja, hogy hatalmas tapasztalat áll mögötte, különösen, ha a közéleti tevékenységében folyamatosan megtalálja a helyét, hasznosítja szaktudását. A vajdasági magyarságnak sok olyan értelmiségire lenne szüksége, aki szakmai érvényesülése során racionálisan és hatékonyan tudja értékelni a lehetőségeket, a magyar közösség érdekeiben is gondolkodik. Mirnics Zsuzsa ilyen. Ő nem sokat beszél, szerepel; ő ír és cselekszik. Ma is hely- és családtörténeti könyvén dolgozik. Az alkotó munkát, az írást nehézségei legyőzésére, gyógyírként használja. Többször megállapítottuk már együtt, hogy ezért is érdemes élni.
A témák, amelyek külön megragadták az elmúlt évtizedekben Mirnics Zsuzsa érdeklődését: a délvidéki magyar anyanyelvű oktatás lehetőségei, a kisebbségi média sorsa (különös tekintettel az írott sajtóra és az ifjúsági-, gyermekirodalomra), az itt élő magyarság népességmozgása, fogyatkozása, az ifjúság sorsa. 1996 végén a Magyarságkutató Tudományos Társaság az első nemzetközi tanácskozásán – hazai, valamint erdélyi, felvidéki, kárpátaljai, horvátországi, szlovéniai és magyarországi szakemberek részvételével – mérlegelte az anyaországon kívül élő magyar nemzeti kisebbségek anyanyelvű oktatásának állapotát. Ezen a szabadkai helyzetfelmérésen értelemszerűen nagy hangsúlyt kapott a délvidéki oktatási helyzet is. Ebből a hatalmas jegyzet- és kéziratanyagból szerkesztette Mirnics Zsuzsa az első kötetünket. Már akkor azt tapasztaltam, hogy rendkívüli, nyitott egyéniség, aki kimondja a bírálatot, a kifogásokat, de eltűri a felé irányuló kritikát is. Így lehet igazán dolgozni.
A millenniumi kötetünk előszavában írta a következőket: „A történelem során népek sorsa fonódik össze, egybeforrasztva sok egyén kis harcát a megmaradásért. Az elmúlt évszázadokban sokan és sokszor elsiratták a Kárpát-medence e különös nyelvű népét. S volt rá ok bőven: háborúk, elnéptelenedett vidékek, szegénység, betegség, évszázados rabság, önpusztító magába fordulás… Saját népének bölcsei, államférfijai, írói is sokszor mondtak előre megírt gyászbeszédet a megjósolt sír fölött. S hányszor elhangzott a költőéhez hasonló feljajdulás az évszázadok alatt: ’Az egész világ hallja: haldoklik egy ország!’ S közben eltelt ezer év – s a magyarság megmaradt. És mi is, itt a végeken, a letöredezett peremen is megmaradtunk, pedig a történelmi viharok a kívül, a túlon rekedteket, a peremre szorultakat, a kicsiket százszorosan sújtották… A vajdasági marasztaló hír az ezredfordulón, azokról, akik maradtak, alkotnak, aggódnak, dolgoznak. Egy szelet azok sorsából, közösségi gondjaiból, eredményeiről és sokszor megszállottságából, akiket e tájon ért az ezredforduló…” (Vajdasági marasztaló, 2000).
Az ifjúságkutatás prioritást élvezett terveinkben, mert a válságos társadalmi helyzet jelentős változásokat hozott a fiatalok életstratégiájában, értékrendszerében. A kisebbségi magyar fiatalok többszörösen érezték a környezet bénító hatását, ezért oda kellett figyelnünk magatartásukra, társadalmi reakcióikra. A Magyarságkutató Tudományos Társaság, hazai és nemzetközi kutatások egybefogásával igyekezett megoldani a kutatási nehézségeket. Amikor a fiatalok értelmiségi nevelésében kellett segíteni, Zsuzsa vállalta a tehetséges, ám még tapasztalatlan egyetemisták kéziratainak gondozását, a tanácsadást, a közös munkát. Vajon mi motiválja a pedagógust, a nyelvészt vagy az írót, hogy törődjön a háborús körülmények között nevelkedett nemzedékkel? 2003-ban ezt írta az egyik ifjúságkötetünkben: „Csakhogy bizonyos dolgokban a fiatalok érintettebbek, mint a felnőtt nemzedék. Életkorukat tekintve múltjuk még ugyan alig van, de szinte már mindent megéltek. A ’nagy jót’ csak hallomásból ismerik, iskolás- és egyetemistaéveik egy részét levegőtlen, lehetőségek nélküli időszakban élték meg. Életük nagyobb része hazugságokkal teli, szüleik félelmével átitatott, bomló, diktatórikus világban telt. Láttak és megéltek rendőrségi zaklatást, bujkálást, bombázást, tüntetést, sztrájkokat. A nagy elvárásokkal teli változást várták, sokan segítették is. 2000 ősze után kiderült, nincs varázspálca. Hamarosan kezükben a diploma, de nem szaporodnak, hanem csak egyre fogynak a munkahelyek. Nem özönlik el a térséget a lehetőséget kínáló, tőkeerős befektetők.” (Ajánló, Térfoglaló, 2003).
A Magyarságkutató eddigi kutatásai, és a kutatásokat követő szinte minden kötete gyakorlati haszonnal is járt. Már az is nyereség, hogy egy-egy kutatással többet tudtunk meg önmagunkról, a magyar közösségünkről, kisebbségi létünkről. Ennél azonban sokkal fontosabb, hogy közéletünk figyelmét ráirányítjuk egy-egy, a közösség fennmaradása szempontjából életbe vágóan fontos jelenségre (asszimiláció, szórványosodás, kivándorlás, oktatásgond, pedagógusképzés, tankönyvhiány, anyanyelvhasználat). A társadalomtudós ezeket a jelenségeket felfedi, elemzi, leírja vagy elmondja, de ilyenkor fontos a közélet reagálása és a politikai éleslátás, a tenni akarás is. Nagy elégedettség, amikor a cselekvés sem marad el. Reagálni kellett az elvándorlás okozta demográfiai torzulásra a térségben, vagy itt van a tanítóképző kérdésének rendezése, magyar nyelvű képzések feljavítása, ifjúságunk karrierépítési lehetőségei stb. Ezekre a magyarságot érintő kérdésekre mi is megpróbáltunk odafigyelni, megoldásukhoz is hozzájárulni. A Magyarságkutató Tudományos Társaság fennállásának tizedik évfordulójára, a Szerbiában bekövetkezett rendszerváltás után (2001-ben) ért meg az a törekvés, hogy új kutatási kapcsolódási modell jöjjön létre más tudományos intézményekkel Vajdaságban, az anyaországban, Európában is. Elsősorban azokat a tudománypolitikai kapcsolódási pontokat fedeztük fel, amelyek a magyar–magyar relációkban fontosak és időszerűek, vagyis a kisebbségi magyar közösségek társadalmi, demográfiai, szociológiai és kulturális antropológiai vizsgálata. Előtérbe került a demográfiai csökkenés, migrációs mozgások tényleges okainak elemzése, a kistérségi erőnlét vizsgálata, esélyteremtések elemzése, de nem utolsósorban a regionális, nemzeti és vallási identitásváltozások témája.
A Magyarságkutató Tudományos Társaság keretében elkészült kutatások eredményeit nagyon fontos a közvélemény elé tárni. Az MTT könyvsorozat előkészítésében részt vevő kis csapatunk kitűnően működik: a sorozatszerkesztők, Gábrity Molnár Irén és Mirnics Zsuzsa, a tördelés és borítólap Csernik Előd vagy Csernik Attila munkája, a nyomda pedig a Verzal, Újvidékről.
Publikációinkban sohasem törekedtünk egyszólamúságra. „Az egymásnak feleselő tanulmányok – hisszük – továbbgondolásra késztetnek más kutatókat és érdeklődő olvasókat egyaránt” – írtuk a Kisebbségi létjelenségek előszavában. Mirnics Zsuzsát ezúttal szeretnénk köszönteni születésnapja alkalmából, azoknak a köteteknek a lajstromával, amelyek szerkesztésében és létrejöttében eddig részt vett, azzal a reménnyel, hogy ezt folytatjuk is.
Köteteink gyakran nem kínálnak megoldásokat, de a következtetések sokszor maguktól adódnak. Zsuzsa véleménye erről az, hogy: „A délvidéki humán erőforrásba való befektetéseknek sürgősen el kell érniük a következő célokat: felkészült szakembereket kell képezni, akik jól ismerik – és merik használni – anyanyelvüket, az államnyelvet és legalább egy világnyelvet; egészségvédő magatartásuk és kultúrájuk is segíti őket abban, hogy versenyképessé váljanak a munkaerőpiacon, s a társadalmi reformtörekvésekhez tudjanak alkalmazkodni.” (Közérzeti barangoló, 2005)
Kedves Zsuzsa! Bizony, manapság újra és újra nehéz idők járnak, amikor egy nagyon nehéz kór ellen vívod mindennapos harcod, s amikor a családod egyik ága is keresi a helyét. S mégis… létezünk, sőt alkotunk, teremtünk, harcolunk a létért, a megmaradásért! Egyéni életben a megélhetésért, egészségünkért, a közösségünk dimenzióiban pedig iskolánkért, anyanyelvünkért, tájékoztatásunkért, egyházainkért; jogaink következetes alkalmazását kérjük; szervezeteket hoztunk létre, irodalomunkból, könyveinkből merítünk erőt, hogy egymást, főként pedig gyermekeinket, a fiatalokat támogassuk, aggodalommal ugyan, de jövőjüket egyengessük. Arra szeretnélek emlékeztetni, hogy Te írtad le a következő sorokat egyik kötetünkben: „A megmaradási ösztön, az örök emberi forrás: a bízni akarás marasztalja azokat, akik maradtak. Életképességünknek számtalanszor adtuk tanújelét a kisebbséget próbára tevő, nehéz időkben. Gondjainkat nem felnagyítva, önmagunkat nem elsiratva, eredményeinket nem túlozva, esélyeinket azonban őszintén mérlegelve adunk hírt magunkról… – hátha egymásba kapaszkodó kezeinkhez újabb kezek kulcsolódnak.” A délvidéki magyarságot pedig arra szeretném emlékeztetni, „hogy megmaradásuk nem lehet azonos a bezárkózással. A nemzeti kisebbségek csak akkor tudnak közösségként létezni, ugyanakkor integrálódni a tágabb értelemben vett társadalmi folyamatokba is alkotni szülőföldjükön, ha részt vesznek egy kiegyensúlyozott, biztonságos közéletben.” Mikor tudjuk majd elmondani magunkról, hogy megteremtettük a kiegyensúlyozott és biztonságos életteret?
|
