Az utóbbi időben sokszor hallhatunk iskolai erőszakról, előítéletekről, gyerekek, felnőttek hátrányos megkülönböztetéséről. Az okok többfélék: a bőr színe, a vallás különbözősége, a nyelv, amit nem értünk meg. Egyszóval a „másság” gyakran elegendő okot ad arra, hogy könnyelműen, meggondolatlanul és indokolatlanul ítélkezzünk. A felnőtteknek – feltehetően –vannak tapasztalatai, amelyek befolyásolják őket a vélemény kialakításában, és abban, hogy általánosítsanak. A gyerekek előítéleteit azonban nem az átélt esemény, hanem a környezet, az őket nevelő felnőttek alakítják ki. Hogy ez így van, és mekkora felelősség terhel bennünket – úgy gondolom –, mutatja az alábbi történet is.
Már nagyobbacska gyerekekkel, harmadik-negyedik osztállyal dolgoztam, amikor magyarórán egy történetet kellett feldolgoznunk, amelyikben a főhős a mese végén, ahogy kell, elnyeri jutalmát. Hőstetteiért megkapja a királyság felét, sőt a király lányát is, feleségül vehetné, de ő nem akarja. Azért nem, mert neki bizony a világ legszebb lányára fáj a foga. A királylány pedig nem felelt meg az elvárásoknak.
Feldolgoztuk az olvasmányt: megbeszéltük, olvastunk belőle, szavakat, kifejezéseket magyaráztunk. Az utolsó feladat az volt, hogy mindenki írja le néhány mondatban, hogy számára milyen a világ legszebb lánya, illetve fiúja – hogy a lányok se maradjanak feladat nélkül.
A kamaszkor küszöbén ez a feladat olyan izgalomba hozta az osztályt, hogy egyszerre mindenki beszélni kezdett, tekingettek a tanteremben, sejtelmesen mosolyogtak, néhányan el is pirultak. A világ nem olyan nagy a tíz-tizenegy éveseknek: ott helyben, a tanteremben keresték a megfelelő lányt vagy fiút, akit leírhatnának a feladatban.
A lányok a külsőségek mellett fontosnak tartották az udvariasságot, hogy jó tanuló legyen a kiválasztott, hogy ne verekedjen, és lehessen vele beszélgetni. Ahogy a kislányok sorra felolvasták az írásaikat, az osztálybéli fiúk egyre találgatták, ki lehet az illető? Néhányszor egyértelműen kiderült, kiről van szó, máskor titokban maradt a kiléte.
Ezután a fiúk következtek. Kissé váratlanul ért, de megállapítottam és elfogadtam, hogy már nem olyan kicsik, mint ahogy én ezt szerettem volna gondolni. A „kisfiúk” szinte kivétel nélkül belefoglalták az írásaikba, hogy a lány legyen sovány, vékony derekú, de nagy legyen a feneke és a melle.
Minden felolvasás után élénk társalgás, vita alakult ki, mert a többiek kényszert éreztek, hogy az általános információkból valami konkrétat hozzanak létre. Ki kellett találniuk, melyik fiú melyik lányról írt az osztályból. Ahogyan hallgatták a felsorolt tulajdonságokat, hangosan kinyilvánították egyetértésüket, és azt is, ha másképp képzelték el a világszépét.
Aztán az egyik fiú felolvasta az írását:
– Legyen fekete, hosszú a haja. Okos legyen és vagány. Magas és karcsú legyen. Legyen neki nagy melle, és legyen fehér ember.
Amikor meghallottam, úgy éreztem, hogy minden eddigi munkám, amit azért végeztem, hogy kialakítsak egy befogadó, együttműködő, előítélet-mentes közösséget, hiábavaló volt.
Az osztályban sokféle nemzetiség, vallás és bőrszín előfordult. Büszke voltam rá, hogy ezzel kapcsolatban nem voltak gondjaink. Elfogadó, befogadó társaság volt, akik nem a külsőségek alapján ítélkeztek. Tulajdonképpen nem volt már jó ideje téma, hogy ki milyen nyelven beszél, vagy milyen a bőre színe, mert a mindennapjaikhoz hozzátartozott, hogy sokfélék. Nekik ez volt a „normális”.
Nem szóltam semmit, hallani akartam a többiek véleményét, úgy, hogy ne vegyék észre a megdöbbenésemet. Elkezdődött a találgatás: ki lehet ez?
Megtárgyalták, alaposan átgondolták, melyik lányra illik a leírás. És megegyeztek, hogy ez bizony nem lehet más, csak a Julika. A felolvasó beleegyezően bólintott – jóváhagyta a „megfejtést”.
Julika volt a legszebb lány az osztályban, az egyetlen a lányok között, aki roma származású volt.
Hogy mi a tanulság? Számomra annyi, hogy nem az iskola az egyetlen közeg, amelyik hatást gyakorol a gyerekek világképére. Nem tudták,melyik lányról írt,k fiú,lányt, mit jelent a fehér ember kifejezés, a bőrszín alapján való kirekesztés tartalom nélküli előítéletként létezett a világképükben, de már elkezdték alkalmazni – egyelőre tévesen.
