.
Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a temetők iránti érdeklődés valami beteges tünet, valami olyasmi, mint a halál és a halottak iránt megnyilvánuló bizarr kíváncsiság, ami miatt a járművezetők lassítva bámulnak egy baleset helyszínén, vagy amiért a vizuális médiában előszeretettel ábrázolt sokkoló haláleseteknek mindig van nézője. Ezzel szemben egy idősek otthonában, békésen, álmában a túlvilágra szenderedett nagymamára vagy nagypapára senki se kíváncsi különösebben. Az érdeklődést kevésbé a halál ténye, mint bekövetkeztének módja, illetve az elhunyt kiléte váltja ki. Noha a temetőkben állított síremlékek ezekről a tényekről is információval szolgálnak, a sírkertekbe távolról se ilyen érdeklődésük kielégítése végett járnak az emberek.
Persze, maga a halál ténye fölötti döbbenet egyidős az emberiséggel, a hová kerül az ember a halála után kérdése pedig az élők egyik alapkérdése, kozmikus rettegésük kiváltója volt mindaddig, amíg Jézus feltámadása nem öntött reményt a keresztény hívők szívébe, illetve a más vallások nem adták meg a földi lét végérvényes lezárulásával kapcsolatosan saját válaszukat az üdvözült életre, a reinkarnációra, az asztrállétre stb., ami vélhetően egyik meghatározó oka az ember gyógyíthatatlan vallásosságának, a hitben megnyugvás kivételes adottságának. A fizikai lét elmúlását övező félelmekről remek kézikönyvet írt Alice K. Turner A pokol története címen[1], de most nem ez a témánk, hanem a halottak közössége, vagyis a temető. Két egyetemi professzor könyveit forgattam idevonatkozó témájuk miatt. Czékus Géza Legyetek szószólóink az égben! címen írt monográfiát a szabadkai Bajai úti temető sírfeliratairól[2], Tihomir Petrović pedig Tamno ogledalo [Sötét tükör] címmel jelentette meg a gyászjelentésekről szóló tanulmányát[3].
Vizsgálódási területük mellett mindketten kitérnek tanulmányaikban arra, hogy a temetők és a gyászjelentések komplexitása sokirányú tudományos vizsgálatra ad lehetőséget, amelyek során résztudományok egymásra építő megközelítésére nyílik lehetőség, így voltaképpen a szerzők saját munkájukkal más tudósokat is témájuk irányába sarkallnak. A két kutató emellett úgyszintén egybehangzón leszögezi, hogy a halottak közössége a síremlékek és a gyászjelentések révén az élők közösségéről tanúskodik, miközben az élők közössége ezen tárgyi megnyilvánulások által mutatja ki halottai iránti viszonyát. S abban is megegyeznek, hogy az elhunytak iránti viszonyuk tárgyi megjelenítésében az élők saját hierarchia-központú életvitelük visszatükrözésére törekednek. Komplex a kérdés, kétségtelenül távolra vezet a boncolgatása. Dr. Tihomir Petrović el is rugaszkodik úgy a témájától, mint a műfajától: az újságban közzétett gyászjelentések vizsgálatáról szóló tanulmányát az élet és halál összefüggéseit taglaló esszévé lombosítja, a dokumentáris-informatív jellegű újságírói alműfaj várható szikár szövegelemzése helyett egy nagyon összefogott, rendkívül olvasmányos szöveget nyújt át olvasójának. Arról ír, hogy a gyászjelentések által miként él tovább a szavakban az, ami már halott, arról, hogy ennek az elhalálozást kísérő urbánus népszokásnak az informatív jellege mellett milyen egyéb, az elhalt és a rokonság viszonya minőségére, a halál okozója iránti megnyilvánulásra, költészeti tartalmakkal telítődésre vonatkozó jelentéstartalmai is vannak, miközben a lesújtó fájdalom, és a kiheverhetetlen gyász közepette fogalmazza a sorokat a hozzátartozó, de arról sem feledkezik meg, hogy például ha az a szervezet vagy munkaközösség tesz közzé gyászjelentést, ahová az elhunyt tartozott, akkor óhatatlanul is a marketing és az önreklámozás terepére vezet az együttérzés kifejezésének szándéka.
Amíg Tihomir Petrović esszéjének középpontjában mégis inkább a halál tragikus realitásának feldolgozása áll, mint a gyászjelentések lexikai, esztétikai, retorikai, szociológiai elemzése, noha mindezt tartalmazza a könyve, addig dr. Czékus Géza igyekszik távol tartani magát a transzcendentális igazságok keresésének filozófiai és szépirodalmi kísérleteitől, és a természettudós realitásigényével és praktikus módszertanával térképezi fel Szabadka legnagyobb temetőjének síremlékeit és sírfeliratait, adott módszertan és kritériumrendszer mentén. Az ő könyve sem adattár, hanem alapos bevezetővel és a témát részleteiben taglaló elemzéssel kiteljesített, számos fekete-fehér és színes fotográfiával illusztrált monográfia. A szerző szándéka az volt, hogy megőrizze a keresztény kultúrtörténet egy gyorsuló ütemben erodáló, elődeinknek a halottaikhoz, a halálhoz és Istenhez fűződő viszonyának ma-holnap már kutathatatlan adatgazdagságát. Valamint, hogy ezzel is erősítse annak tudatosítását, hogy a temető nem átjáróház, nem kerékpár- és motorpálya, nem éjjeli szeszelések, s mint legújabban: nem mindenszentekkori kirakodóvásár színhelye, hanem az emlékezés, az elmélkedés, a fohászkodás, a pihenés helye, ahol a sírhant gyomlálása, vagy a padon ücsörgés egyaránt az érzelmek levezetésére, a veszteség feldolgozására és a saját halálunkra történő felkészülésre, az elmúlás feletti megnyugvásra ad alkalmat és lehetőséget. A halottak városa, a nekropolisz, ahogyan a görögök nevezték, hívószava az élők városának, ami egyben jelzi a kettő elszakíthatatlan összefonódását: az élők városának lakóiból kerülnek ki a halottak városának újabb és újabb lakói, akik emléke fölött az élők kötelesek gondoskodni, mert mint ahogy Tihomir Petrović többször is említi, az ember kétszer hal meg, egyszer, midőn a szíve felmondja a szolgálatot, másodszor meg amikor elfeledkeznek róla. Czékus Géza ennek kapcsán ír lecsiszolt sírfeliratokról, elárverezett kriptákról, de nem hagyja említés nélkül, hogy a kegyelet összekeveredett a státus kifejezésének szándékával, így a halál előtti egyenlőséget kifejező hajdani temetői harmóniát felváltotta a síremlékek által megjelenített hierarchikus pozíció. Nem csak az elhunytak után maradt fizikai jelek elmúlása felett borong a szerző, hanem látja a sírkertek jövőbeli mellékszerepét is. A bevezetőmben említett feltevéssel szemben, hogy a temetőlátogatót valami különös viszketegség ösztönözheti útjára, Czékus Géza azt is bölcsen látja, hogy a sírkertek, a halottak városai látogatása oktatási célt is szolgálhat, hiszen a temetők nagyobb területen terülnek el, mint a városi parkok, sajátos élővilággal, flórával és faunával rendelkeznek, bennük láthatók a települések történelem által jegyzett és számon tartott lakosainak síremlékei, biológiai, környezetvédelmi, történelmi, helytörténeti, néprajzi, irodalmi, ikonográfiai, nyelvtörténeti, kultúrszociológiai és ki tudja még milyen ismeretek kihasználatlan tárházai. Szakrális terek, a hitoktatás gyakorlati feladatai mellett a meditáció számára is lehetőséget nyújtanak, aminek legfőbb feladata kételyeink megfogalmazása, hogy egyáltalán választ kérhessünk, kereshessünk.
[1] Alice K. Turner: A pokol története. Fordította Szieberth Ádám. General Press Kiadó, Bp., é.n., 360 o
[2] Czékus Géza: Legyetek szószólóink az égben! A szabadkai Bajai úti temető sírfeliratai. Magánkiadás, Szabadka, 2008, 240 o.
[3] Tihomir Petrović: Tamno ogledalo. (Ogled o čitulji) Prometej, Novi Sad, 2009, 61 o.
