A fordító egyszersmind nem tolmács is; az előbbi „csak” szak- és szépirodalmi műveket, behozatali árucikkek használati utasításait avagy mérvadó külföldi nagy híreszközök –ügynökségek anyagát ülteti át anyanyelvére a kiadók és a média számára. Az utóbbiakat a szakmabeliek csipkelődő módon ferdítőknek is szokták nevezni.
A történelem korábbi szakaszának kizárólag latinul keletkezett írásai magyarítás közben nemegyszer jelentős torzulást szenvedtek, amit egyesek meg is lovagolnának; akik manapság Magyarországra tömegével telepítenének bevándorlókat a Közel- és Távol-Keletről, azok előszeretettel idézik Szent István Imre herceghez intézett (állítólagos) szavait: „Az egynyelvű (…) ország gyenge és esendő…”, csakhogy az országgal azonosított regnum királyi házat, királyi udvart, azaz az uralkodó legszűkebb környezetét is jelentette. Az a valószínűbb tehát, hogy államalapító királyunk nem az idegenek országba történő beözönlését szorgalmazta, hanem az államigazgatásban részt vevő tisztségviselők többnyelvűségét. Gondoljunk csak a Szent István-i tanácsot megszívlelő Mátyás király „behozatali” humanistáira!
A titóista Jugoszlávia látszatdemokráciájában kínosan ügyeltek arra, hogy a nemzeti kisebbségek képviselői számarányuknak megfelelően kapjanak helyet a társadalmi élet minden területén. Ez a törekvés afféle numerus claususnak is tekinthető: szép számmal akadt tehát magyar (nevű) párttitkár, bíró, katonatiszt, rendőrfőnök, igazgató és börtönőr, de talán aránytalanul is több volt a magyar (érzelmű), száját befogó dolgos proletár, továbbá üldözött és politikai elítélt.
A községi és az üzemi fordítószolgálat a nyelveket egyenrangúsító törvény értelmében ontotta az ügyiratok, munkaköri leírások pocsék és haszontalan fordításait, amelyek tiszteletdíjából jól megéltek a másodvonalbeli írók, hírlapírók és a katedrájuktól megfosztott tanárok. Ámbár a hivatásos fordítók tartományi közgyűlés mellett működő csapatában kiváló munkatársak dolgoztak; egy ideig ott volt Szloboda János zentai magyartanár is, tőle hallottam a következő esetet. Az egyik skribler sajtóhibás elírásra bukkant a szerb alapszövegben: usmereno obrazovanje (szakirányú oktatás) helyett az állt ott, hogy: usereno… A fordító költői ihletettséggel oldotta volna meg feladatát, amikor ötletével az irodavezetőhöz fordult: „Ennek a magyar megfelelője szarirányú…?”
Legszerencsésebbek voltak a TITO ÖSSZES… magyarítói; ők egy-egy kötet átültetéséért annyi pénzt kaptak, hogy könnyedén felépíthették családi házukat.
A szótár mankójával gyakran élő fordító rangosabb rokona: a tolmács. Ő aztán kapásból és folyékonyan vált egyik nyelvről a másikra egymás nyelvét nem ismerő megbízói között közvetítve. Felelősségteljes dolog tárgyaló hadvezérek és államférfiak között tolmácsként részt venni, lebonyolítani a párbeszédet. Márpedig a nyelvzsenik is esendő emberek… Szolgálatuk régtől fogva nélkülözhetetlen. A hódító és a leigázott alattvaló között kezdettől fogva szükségszerű az értekezés. Rendszerint a kisebbségi tanulja meg a többségiek nyelvét, s olykor belőle válhat alkalmi tolmács. Akárcsak az alábbi, Újvilágban játszódó, adomaszerű történetben.
Az elfogott rézbőrű törzsfőnököt kétnyelvű fajtestvére segítségével az elásott kincs felől faggatják a betolakodó angolszász katonák. A tolldíszes harcos csökönyösen hallgat. Ekkor válaszút elé állítják: ha nem árulja el a rejtekhelyet, akkor vagy a kibírhatatlan és kegyetlen indián kínvallatásnak vetik alá, vagy megölik. A fenyegető közlést az eredetihez híven adja át a nyelvismerő szolga. Erre az indiánvezér megtörik, ő már csak tudja, milyen módszerekkel gyötörnék, ahelyett inkább pontos leírást ad a kincs helyéről. Ám a tolmács csak annyit mond az angoloknak: „A főnök a halált választja.”
Ez a viccféle motoszkálhatott annak a talpraesett üzletasszonykának az elméjében, aki az ideiglenes országhatárok mentén kialakult egyenetlen árviszonyokat próbálta a maga javára fordítani, s miközben szorgalmasan autózgatott bevásárlóközpontok és piacok között, olykor útonálló rendőrökkel is meggyűlt a baja. A határ mindkét oldalán külföldi rendszámtáblájú áldozataikra vadásztak az egyenruhások. Esetünkben magyar rendőrök csaptak le, és állítólagos gyorshajtásért ötezer forintot követeltek a zentai kis hölgytől, nevezzük őt Goldának, aki még fel sem ocsúdott, amikor egy – Magyarországra befelé tartó – belgrádi kocsi is horogra került. Úgy ítéltetett, hogy a jármű kopott kerékgumija tízezer forint büntetést von maga után. A rendőrök Goldát hívták segítségül, hogy az egynyelvű belgrádiakkal szót értsenek. Kiderült, hogy azoknak még nincs forintjuk. – Sebaj – mondta a forgalmista –, ide az útlevéllel, és menjenek a közeli pénzváltó bódéba!
Azok el is gördültek szófogadón, mire a szóvivő pléhhasú ráförmedt Goldára: – Mire vár? Ide az ötezressel!
– Mindjárt hozzák, most váltanak – így a lány – tíz helyett tizenötezret fordítottam, abban benne van az én ötezrem is…
– Na, tűnjön a szemem elől!– ripakodott Goldára a közeg, áldühvel, Mona Lisá-s mosollyal.
