Törteli Károly tavalyi nyugdíjba vonulásáig sok-sok építészgeneráció tanára volt a szabadkai építészeti középiskolában, először szobafestő-mázolóként kezdte, később saját kétkezi munkájával kereste meg a továbbtanulásra valót, diákjai megkeresik, visszajárnak hozzá, ő pedig csak azt tudja tanácsolni továbbra is, hogy jó szakemberekre mindig szükség lesz, hogy a tanult mesterek a világban – mint ahogy sok tanítványa esete is mutatja – mindenhol megállják a helyüket. Tervezőként is jó néhány épület kapcsolódik a nevéhez, a jelenlegi oktatás helyzetéről is megvan a véleménye, szabad óráit pedig gyakran az épületfestészetnek szenteli, legyen utazásainak bármelyik állomásán éppen. Beszélgetésünk valahol az életútját követi végig, amit az évtizedek tapasztalataiból táplálkozó gondolatok, elképzelések színesítenek, valamint életterének, Szabadkának szenteltünk nagyobb figyelmet.
Beszélgettünk arról, hogy jó néhány diákja bemutatásra került ebben az építészeti sorozatban. Ön kiktől tanult, hogyan jutott el odáig, hogy mérnök legyen és tanítson?
– Volt néhány tanárom a középiskolában, akikre a mai napig fölnézek. Az egyikük Rövid József, aki szerencsére mindmáig jó egészségnek örvend. Olyan tanári kar mellett jártam iskolába, akiket ma is nagyra tartok, habár abban az időben az építészeti középiskola nehezen megközelíthető volt, és nagyon nehéz felvételi vizsgán lehetett csak bejutni. Ám nekem már volt szakmai gyakorlatom, ugyanis szobafestő-mázolónak tanultam Kanizsán, a szülővárosomban, és hogy tovább tudjak tanulni, hogy az építészeti középiskolába járhassak, nehéz anyagi helyzetünk miatt először el kellett mennem terepre – az akkori Titograd, Belgrád, Újvidék – dolgozni. 2 év alatt sikerült is annyit megkeresnem, hogy fedezni tudtam a 4 iskolai évet Szabadkán. A középiskolai évek alatt rengeteg utaztam külföldre autóstoppal, és ezek az utak során alakult ki bennem az elhatározás, hogy egyetemre is akarok járni, hogy részt akarok venni annak a szép, új világnak a megalkotásában, amit azokban az országokban – Görögország, Szicília, Franciaország, Skandinávia stb. – láttam, ahol megfordultam. Életcél volt számomra az egyetemi továbbtanulás, és ezt olyan környezetben akartam véghezvinni, ahol a tervezőmérnöki szakmát magas szinten lehetett tanulni, művelni. Belgrád ilyen szempontból már a '60-as években is elismert környezet volt, amit jól mutat, hogy rögtön az egyetem befejeztével – időközben meg is házasodtam, szerető feleségemmel együtt dolgoztunk – egy jó nevű tervezőirodánál alkalmaztak, ami egy valóban felvirágzóban lévő miliő volt, a belgrádi pionírváros központi épületeit terveztük, óriási villákat Brač szigetére. Igen ám, de a lakásproblémánkat nem tudtuk megoldani, így, miután gyermekeink születtek, fogtuk a sátorfánkat, és eljöttünk Szabadkára. A város akkor nagy lehetőségeket tartogatott a fiatal építészmérnököknek. Állítom ezt úgy, hogy én az építészeti középiskolában helyezkedtem el. Nagyon büszke vagyok arra, hogy ebből az iskolából is mentem el nyugdíjba.
Károly tapasztalatai azt mutatják, hogy az építészetnek mindig vannak olyan helyei, városai, országai, amelyek különösen vonzzák a szakembereket, Európában ennek a fellegvára Berlin, a világban az olimpiáig Peking volt, most a következő ötkarikásig Brazília lesz az, mert rengeteg fejlesztésre, ötletre jut keret. Szerbiában jelenleg hanyatlás tapasztalható az építészet terén, mindenkinek fel kellene fognia, hogy addig nem lesz fejlődés ebben az országban, amíg az építészeti vállalkozások fel nem lendülnek. Ehhez kellenek a munkára, szorgalomra nevelt fiatalok, akik közül ma sokan elmennek innen, és ha nem vigyáz a társadalom, nem lesz, aki elősegítheti ezt a fejlődést.
Mi a helyzet jelenleg Szabadkán, Vajdaságban, milyen irányba haladunk?
– Sajnálattal kell kihangsúlyoznom, hogy Szabadka történetében kétségtelenül a két világháború közötti időszakban volt a legnagyobb fejlődés építészeti téren. Amit a második a világháború után építettünk, azzal már kevésbé lehet dicsekedni. Láthatjuk a színházon is, most épül, pedig mióta szükség lenne rá. Vagy vegyük a Palicsi-tót, ahol egy kezemen meg tudom számolni, hány épületet építettünk az elmúlt 30 év alatt. Más volt jugoszláv városokhoz viszonyítva Szabadka és környéke alig kapott valamit, miközben vannak olyan települések, amelyek két utcából néhány évtized alatt kisvárosokká nőtték ki magukat. Építettünk egy egészségügyi középiskolát, ami még óvodának sem nagyon menne el, nemhogy komoly, masszív iskolaépületnek. Építettünk egy sportcsarnokot, amit nem fejeztünk be, a homlokzata pedig a város szégyene. A Prozivka miatt kétségtelenül meg kell dicsérni a várost, de az is régen épült, és akkor divatos, menő városrésznek számított, ám fejlesztésre szorulna már. Mostanra annyira leépült a város és a gazdasága, hogy én szinte szégyellek erről beszélni, és ha ez így folytatódik, az értékes fiataljaink mind elmennek innen. Csak Magyarországra elment több száz diákom.
Térjünk vissza Palics problémájára. Mit lehetne ott kezdeni a jelenlegi, áldatlan állapotokkal?
– Palics egy holttőke ennek a városnak, de addig, míg a tó körül nem lesz kiépítve egy modern aquapark, addig nem mozdul semerre. Fél Szabadka, fél Vajdaság például egy néhány utcás településre, Mórahalomra jár fürödni, vízi környezetben szórakozni, mert nálunk nincs erre lehetőség. Szegeden most építenek eszméletlen tempóban egy aquaparkot, 20 medence van kb. a városban, nálunk viszont nincs egy normális sem. A palicsi turizmus legfontosabb feltétele az attrakció, mert olyan turistákat még meg lehet fogni, akik 1-2 napra jönnek, de aki egy hétre jön, teljesen elunja itt magát, nincs elég szórakozási, pihenési lehetőség, nincs mit megnézni. Nagyon sokan azt mondják, hogy a palicsi környezetet előbb meg kell tervezni. Kérem, itt minden meg van tervezve! Ki akarom hangsúlyozni, hogy legalább 7 fiatal szabadkai tervezőépítész diplomamunkája szól Palics kiépítéséről, aquaparkok, hotelok, sportpályák, Európára szóló strandok stb. De ezt Szabadkán nem hajlandó senki tudomásul venni, nem akar senki olyan döntést hozni, hogy megalakítsanak egy itt élő, dolgozó, a várost szerető fiatalokból álló szakmai bizottságot, akik megszabják a követendő irányvonalat, akik belendítik ezt az egész fejlesztést. Ezért haragszom a politikára: próbálnak olyan dolgokat kitalálni, elutaznak olyasmit szemrevételezni, ami már ki van találva, amit ezek a fiatalok már tanulmányoztak és tudnak. Rájuk kell bízni, és minden megindul előre.
Ugyanígy van ez a falumúzeum kérdésével is. Palicson meglehetett volna már régen építeni egy olyan tájházat, ami mesél Bácska múltjáról, az itteni szokásokról, a hagyományokról. Ez a világban mindenhol teljesen normális dolog. Muszáj ilyesmiben gondolkodni, mert Palicson nincs mit át- és megélni.
De minek köszönhető az, hogy Szabadka ennyire stagnál, nincs fejlődés?
– Egyértelműen a politika van mögötte, az, hogy nem szakmai kezekben van az irányítás. A másik ok a túlvédettség, ugyanis alig lehet Szabadkán és Palicson bármit is változtatni, annyi minden van műemlékvédelem és egyéb védelem alá helyezve. A fejlődés érdekében ezen változtatni kellene, persze az ésszerűség határain belül. De a legnagyobb probléma mégis az, hogy abszolút a politikai hovatartozás számít szinte minden területen, és nem az, hogy a pozícióba kerülő emberek értenek-e ahhoz, amit csinálnak. Palicson felújították a hotelokat, a vendéglőket, de ez a minimum minimuma, épülni nem épült szinte semmi. És ami épül, az nagyon sokszor nem szabályos, Szabadkán és Palicson is minden engedély nélkül építenek rá egy-egy emeletet az engedélyezett épületekre, és senki nem szól, nem büntet, semmit nem kell lebontani. És mindezt a város lakói szenvedik el.
Az oktatás problémáit is kiveséztük Törteli Károllyal, szerinte szigorítani kellene először is a középiskolai oktatáson, egyszerűen túlságosan szabadjára vannak engedve a fiatalok, és a szaktanárok képzése sem kielégítő, ugyanis szaktantárgyat csakis olyan ember kezébe szabadna adni, aki néhány évet dolgozott már előtte terepet, mert gyakorlat teszi a mestert, így a jó tanárembert is. A másik komoly problémának a fölszereltség hiányát tartja, ami miatt a gyakorlati oktatás nagyon hiányos, és ennek az a hátulütője, hogy a diáknak iskolái befejeztével kell megtanulnia a szakmájában, miközben a tanulmányokat éppen ezért folytatja. Nem fordítunk elég figyelmet az általános és középiskolai felvilágosításra sem, nem tudják a gyerekek, fiatalok, hogy milyen szakmák, hivatások közül választhatnak, mit és hol tanulhatnak. Az iskolának el kell érnie, hogy a diák szakmailag felkészülten menjen ki az életbe.
Sok kérdéskörbe belekóstoltunk beszélgetőtársammal, arról már nem is ejtettünk sok szót, hogy építészetfestészettel is foglalkozik szabadidejében, de a képeink között ezzel a rendkívül érdekes, látványos hobbival is találkozhatnak.
