Szűgyi Zoltán az elfogadás költője. Korábbi versei leginkább az üldözöttség előli kiútkeresés, a sors elfogadható megélése felett mélázó, óvatos, visszafojtott hangon folytattak párbeszédet környezetének természeti és társadalmi elemeivel, illetve Istennel, akitől el lehet húzódni, perlekedni lehet vele, el lehet taszítani, de vissza is lehet hozzá térni, a költő életgyónását türelmébe lehet ajánlani. Pillangóversek című, az Orpheusz Kiadónál Benes József grafikáival és Barát Ferenc tipográfiájával megjelent kötetében Fehérben és énekelve címen egy narratív hosszúversben foglalja össze élete megpróbáltatásait, veszteségeit, egzisztenciális nyomorát, politikai vesszőfutását, a polgárháború előli menekülését, a rá következő otthontalanságát, hozzátartozók, barátok halálát, a gondviselésbe vetett hitének elveszítését, majd Isten újbóli megtalálását.
Szűgyi Zoltán Adán született, tagja volt az újvidéki Új Symposion Sziveri János vezette szerkesztőségének. Sziveri Jánoshoz családiasan bensőséges kapcsolat fűzte, annak hányattatását, majd halálát érzelmileg sokáig képtelen volt feldolgozni. A volt főszerkesztőt annak halála után, 1991-ben követte Budapestre. A költő a veszély elől felkerekedve új hazájában nem ölelő karok között ért révbe, hanem a mostoha kenyerére kényszerült. Mostoha sors elől menekülve és hasonlóba csöppenve a költőnek meg kellett élnie a „van honnan szökni, de nincs hová”[1]-érzését, és ez a tapasztalat nála nem az erőt adó irónia felhangjaival jelent meg, hanem inkább letargikus belenyugvást tükrözött. Az 1995-ös Énekünk éneke (A gondnok verseskönyve) című, az otthontalanságra reflektáló könyvében keserűsége kendőzetlen őszinteségében mutatkozott meg, ami végül a beletörődés egykedvűségében nyert megfogalmazást. Ebben a tizenöt évvel ezelőtt megjelent kötetben jelen van a hívő ember alázata, ami meghatározó létszemléletként hatja át Szűgyi Zoltán mostani kötetét is. Az előbbiben beharangozott lármás korszak vége az utóbbiban érett a csendteremtés idejévé.
Mielőtt azonban a hallgatag versekkel foglalkoznánk, el kell időznünk a Pillangóversek kötetben megjelent hosszúversnél, annál is inkább, mert a költő voltaképpen ebben a költeményben adja meg költészete kulcsait. Tőle, a szavak nélküli költészet eszményét valló költőtől szokatlan a narratív hosszúvers, bár a jelzők hiánya egyéb verseiben is alkotói célkitűzés folyománya[2], a lírai áttételek szinte programszerű elmaradása jelzi, hogy ezt a versét referenciálisan kell olvasni. Viszont nem valamiféle ellenversről van szó, amely kirostálta magából a líraiságot, a költői transzponáltságot. A tényszerűségre törekvésében is költő marad a költő, és olyan képi remekléseket alkot, mint például a két nagyanyja versbe idézése során: „Az egyik: cukor meg tej. // A másik: mély, nagyon mély, fekete / szem és áhítat – a szobafestő álmának / megrajzolt angyalfigurája a halál falán”.
A hosszúvers egyszerre önéletrajz, vallomás, végelszámolás, egy kicsit felkészülés a késleltetett halálra: tisztulás, a bűnök fehérre lúgozása, a hitehagyottság levetkezése, az örökkévalóságra berendezkedés megkezdése, hiszen akit kebelére fogadott a korábban eltaszított, elfeledett, figyelmen kívül hagyott Isten, az értheti meg, hogy a visszafogadás nem a mindenkori jelen megéléséhez nyújtott segítség, hanem támasz, magyarázat, értelmezés, intés és útmutatás a földi élet olyan megéléséhez, ami elfogadhatóvá teszi ezen élet végességének következetességét – teheti-e? –, megerősíti az üdvtörténetbe vetett hitet, mert keresztény költő előtt aligha mutathat egyéb felkészülési lehetőséget a Mindenható, akinek van válasza az öröklétre készülő egyén kérdéseire. A válasz a kert, a diófa árnyéka, a pillangók, és annak fölismerése, hogy nem a költő a gondnoka az épületnek, a kertnek, a versnek, a gondolatnak, a szépség és az élet efemer boldogságának, hanem mindhárom, a természet, az élet és a költészet fölött az egyetlen Gondnok áll.
A megtérésben megnyugvás csendes, szinte hallgatag versei a Pillangóversek. A pillangó egyfelől az illanó szépség – ez a kötet első ciklusának címe – metaforája, másfelől a verssé képződő gondolaté, ami a pillanatot átemeli az öröklétbe, és ezzel szabadságot teremt számára. A költő, ha verset ír, akkor teremt, jeladást végez, jelet hoz létre. Versben nyilatkozik meg, pillangóként engedi szabadjára gondolatait, hogy azok szabadon szálljanak, annak eshetőségét is feltételezve, hogy röptük soha senkinek nem ötlik szemébe. Verset írni, vagyis jelet hagyni annyi, mint valakit utasítani valamire, ha nem egyébre, a jelek követésére, a vers olvasására. Versben megnyilatkozni ugyanakkor nem egyéb, mint önnön létünk bizonyossága, a légzés és a szívdobogás szabadságának intellektuális megfelelője. Ennek a szabadságnak az elérése módszerességet követel, a kötetben egymásnak felelgető pillangóversek és pillangóhaikuk a tökéletesen átgondolt kötetszerkesztésen túlmenően a megnyilatkozás formai fegyelmére terelik a figyelmet, jelezvén, hogy az élménylíra várható áradása helyett meditatív lírai alakzatokkal szembesül az olvasó. „Új nap alkonyul” – írja Pillangóhaiku az új napról utolsó sorában a költő. Az első két szó, az új nap olvastán a pirkad, vagy virrad igét várná a logika, a váratlanul felbukkanó alkonyul szó visszapergeti az olvasói tapasztalatban az ok-okozati összefüggések beágyazódott lenyomatát, a versmegértő gondolat elrugaszkodik a realitástól és a transzcendencia felé kormányozza a világ megértésére tett erőfeszítést.
A kötet végelszámolás-jellegét látszik erősíteni, hogy kiolvasható belőle a költő értékrendszere, amiben a legfőbbek közé tartoznak az érzelmek, az érzelmek kinyilvánítására alkalmasság, a pillanat öröme, a távozás bátorsága és a megérkezés ígéretének boldogsága.
A kert Szűgyi költészetének frekventált toposza. A kert a gondolat tere, az önvizsgálathoz szükséges nyugalom megteremtésének színhelye, a fény és az árnyék játékának színpada, a remény fenséges magányának ligete, amelyből pillangóként szállnak tova a versek. A külvilágtól elválasztott tér, az elmagányosodás lehetőségét megteremtő „természet kicsiben” versbéli megjelenítése egyszerre idézi meg az urbánus világ előli visszahúzódás gesztusát és az elmélkedés szellős szentélyét, Szűgyinél ezért magától értetődően a kert felől indulva az istenkeresésre nyit a vers, a kerti szemlélődés elmélkedésre vált, majd a transzcendens megismerése felé fordul. A versbe foglalt átlényegülés már az ókortól foglalkoztatta a gondolkodókat, Ovidius pedig költői toposszá emelte, s lám, két évezred elteltével is megkerülhetetlen költői-emberi téma. Az átalakulás, ami nem csak a pillangók, hanem az össztermészet megújulási képességének sajátossága is, közvetlenül veti fel Isten mibenlétének költőileg artikulálható fürkészését.
Az emberi nagyság és az isteni nagyság egymással nem mérhető, egymással nem állítható párhuzamba, viszont viszonyítható egymáshoz, és mindkettő a maga helyére tehető. Ez a hitevesztett, majd elkeseredésében a „mélységek mélyének legmélyéről”[3] újra Istenhez forduló költő értékvilágában a helyes arányok megtartása mellett tisztul a megmérettetés az alázat haikujává: „Váram lett kertem. / Örökkévaló – ki vagy –, / látsz-e még engem?”.
Szűgyi Zoltán némely verséről csupán a címűk alapján, vagy még azok segítségével sem dönthető el, hogy ki a megszólítottjuk, emberi lény-e, vagy az ember fölött álló-e a társ, akit versbe vonzott a szeretet, a kötet egészét tekintve viszont egyértelmű lesz, hogy az embertársak a könyvet záró hosszúversben nyertek kiemelt helyet, míg a kötetnek a pillangólét efemeritását idéző első ciklusa az ember fölött állónak a hatalmasságát állítja szembe az ember tünékeny mivoltával.
Szűgyi Zoltán már-már szótlan költői teljesítményében jelentős szerepe van a tudatos nyelvi ökonómiának, a megtalált formának, s kötetben uralkodó haikunak, ami különböző sorkombinációk közé épül, és leggyakrabban tankára (wakára) hasonlít, ám nem törekszik annak szabályaira, valamint a képi szimbolikának. A versekben megjelenő bölcső, szárított almaszeletek, dió, füge, méz, füvek, fák, kert, társ, arc, kéz – mind az összetartozás különböző szintjeire utalnak, az embernek emberre utaltsága, és az embernek a Teremtőre hagyatkozása jelenik meg általuk.
A költemény Szűgyi számára létének bizonyossága, Isten közvetlen megnyilvánulása az ember biológiája révén. Amellett, hogy új (vers)világokat hoz létre, maga is verssé válik, mintegy Isten létének eleven tanúságaként.
[1] Gulyás József Végre című, a vajdasági magyarok nemzedékeinek sorsmeghatározó élményét összegző négysorosa: „Végre kimondhatod / váratott soká: / van honnan szökni / de nincs hová”.
[2] Pillangóvers a jelzőkről. 30. o.
[3] Fehérben és énekelve. 78.
