(A magyar kultúra napja alkalmából nyílt kiállítása Lendván Zsáki István festőművésznek. A megnyitó szövegének szerkesztett változatát közöljük.)
A magyar kultúra napja megmaradásunk és fennmaradásunk ünnepe és kihívása volt és lesz mindig számunkra. Sok száz év európai ittlétünk bizonyította akaratunk erősségét nagyon mostoha körülmények és viszonyok között. Ősmagyarjaink, mikor ide érkeztek, már rendelkeztek az írás-olvasás tudásával akkor, amikor Európa kevesebb, mint 5 százaléka tudott írni-olvasni. Ittlétünk alatt mindig éreztük azt a magányt, ami végigkísérte kultúránkat és létünket. A velünk és körülöttünk élő kultúrák és nyelvcsaládok mind távoli vagy közeli rokonságban vannak egymással, csak mi élünk meg egy különös magányt, ami sokszor előnyként, de sajnos sokszor komoly hátrányként hat kultúránk egészére.
Minket nehezen értenek, nyelvünk, pentaton zenei lüktetésünk, érzésvilágunk idegenül hat szomszédainkra. Ezen okból kifolyólag folyamatos harcban voltunk magunkkal és másokkal. Voltunk nagyok és kicsik, voltunk fenn és lenn, gyakran visszakívántak minket oda, ahonnan jöttünk. Mindenért meg kellett küzdenünk, jól-rosszul, mikor mennyi tehetségünk vagy szerencsénk volt, de azért vagyunk és leszünk. Ezen körülmények között kell a közös emlékezés erejével ünnepelni tudnunk és meggyújtani a lelkekben a szeretet és az együvé tartozás lángját. Hiszem és tudom, hogy égnek ezek a gyertyák. Montrealtól Szabófalváig, Budapesttől Kolozsvárig vagy Zentától Sydney-ig. Mert ez a láng égett a hosszú évszázadok során azon lelkekben, akik kultúrát, tudást, hitet és célokat állítottak saját maguk és nemzeti közösségük elé, bizonyára nagyon hosszú lenne felsorolni mindazokat, akik tudatukban, lelkükben példaképként élnek!
Nagy megtiszteltetés és öröm mindannyiunk számára, hogy ezen a napon itt, Lendván üdvözölhetjük vajdasági barátainkat és Zsáki Istvánt, a festőt. De ki is az alkotó? Bizonyára vannak közöttünk olyanok, akik még emlékeznek a lendvai művésztábor kezdeteire, ő is azok közé tartozik, akik ittlétükkel fémjelezték az akkori Jugoszláviában a délvidéki magyar alkotói világ különös értékét és jelentőségét. 1975-öt írtunk, most 2010-ben vagyunk. Engedjék meg, mint régi barátja és szakmai társa, hogy pár gondolatot fűzzek a munkásságához és ehhez a sorozathoz, amivel megtisztelt bennünket az alkotó. Képei lényegét eszmeiségében próbáljuk megközelíteni. A Zsáki-kompozíció uralja a képi síkot, a plasztikai teret, ezért választja sokszor azt a megoldást, amivel szétdarabolja a képi alakzatot, alárendelve a belső kompozíció logikájának. A kortárs művészeti irányzatok tendenciáihoz alkalmazkodva a forma és tartalom tekintetében Zsáki mindig egy katartikus élményt tár a néző elé, nagyon kevés eszközt használva. Ebben a térben zajlik a történet, ami általában két fő elemből tevődik össze: az egyik egy nehezen meghatározható elvont, absztrahált, már-már kozmikus formavilág, szín- és fénygesztusokkal gazdagítva. A festő másik kelléktára a csendéletek megszokott világából táplálkozik: piros paprika, gyümölcsök, madár vagy kő, csigaház, széttört tojás, deszkadarab – nagyon szerény a motívumrendszere. És ezt az úgymond „inkompatibilis” két világot szerves egységként az ok és okozat racionalitásával prezentálja, megteremtve ezáltal a számára oly kedves ellentétet. Hiszem, hogy képeinek ez az erőssége és alapja. Mindezt egy határozott grafikai szerkezettel látvánnyá varázsolja, ahol a vissza-visszatérő manierisztikus vonások is gyakran fellelhetők. De a képek mélyére nézve én egy igazi festő szakmaiságát vélem felfedezni, aki képes volt a reneszánsz és a németalföldi kismesterek receptjeit és tudását elsajátítani és egyéni módon alkalmazni. A felületek szerkezete és faktúrája az anyag iránti elkötelezettségét sugallja, szépek és esztétikusak – a szó igazi értelmében. A szín fontos szerepet játszik ebben a festői világban, a monokróm harmóniák mellett meggyőző erővel bizonyítja az alkotó színkultúráját és festői tehetségét. Zsáki István munkássága minden tekintetben besorolható a kortárs művészetek sokszínű világába, de mindig különös érzékkel és elkötelezettséggel tudja képviselni és beleolvasztani azt a kultúrkörnyezetet, amit mi itt a Kárpát-medencében vajdasági festészetként és létként értelmezünk.
Kedves István, az évek során mindig szép feladat volt dolgozni a társaságodban különböző művésztelepeken, akárcsak most veled lenni a kiállításod méltatásán itt, Lendván. Kívánom, hogy a festő és a festészet lényege, célja és értelme továbbra is erőt, egészséget biztosítson számodra, és az alkotói világ szellemisége továbbra is gazdagítsa életed, akárcsak minket, akik részesei lehetünk világodnak!
