Vajon mit tudnak, vagy inkább: milyen tudásról tanúskodnak azok a testek(/ők), amelyek belépnek a telekommunikáció és/vagy a virtuális valóság funkció tekintetében egymástól lényegében független, a turbulencia következtében azonban egymással gyakran szimbiotikus viszonyt kialakító digitális terébe?
S egyáltalán mennyiben tekinthető ez belépésnek, majd esetleg az alternatív terek belakásának a fizikai értelemben vett test szempontjából, hiszen az emberi test, és hangsúlyozottan: a meghatározó anyagi egzisztenciáját fenntartó emberi test legtöbbször – úgy tűnik – a digitális téren kívül reked, ahhoz viszonyítva mindig externális pozíciót vesz fel? Elég az internetes szörfölés közben gyakran megjelenő, talán mindannyiunk számára ismerős emblematikus enter (belépés) opcionális nyomógombra utalni, amely mintegy határfelületet képez a valós és a virtuális tér között, és amely éppen kétdimenziós jellege révén bizonyul áthatolhatatlannak. Megérintése által alternatív valóságok tárulnak fel a kívülálló megfigyelő előtt, aki azonban csakis testi jellegének digitális szimulációja, mímelt átalakítása vagy rosszabb esetben negligációja, felszámolása útján léphet be a virtuális térbe. Ez a határátlépés ára. Integer testi jellegét kell hátrahagynia. A számítógépes rendszerek által létrehozott és fenntartott teret érzékelhetővé, megközelíthetővé tevő kijelző kívülre utalja a testet. A monitor paradigmatikus kijelzőként néz farkasszemet vele, amely miközben birtokba szeretné venni a mesterséges teret, minduntalan annak határain kívül, a képernyőn innen marad. (Legalábbis akkor, ha elfogadjuk, hogy a display felületi működésmódja létrehozza a medializálatlan és a medializált terek szigorú értelemben vett dichotómiáját, amelyet pontosan lokalizálható síkok artikulálnak, eltérő karakterisztikájú és alapú tereket disztingválva és illesztve egymás mellé, megteremtve ily módon a szukcesszivitás látszatát.)
Átfogalmazva tehát a kérdést:
Milyen (tiszta és alkalmazott) tudományos ismereteket, elméleti, ám szükségképpen operatív tudásanyagot mozgósítanak azok(/ők), akik megszabadulnak testi identitásuktól, amikor a digitális térben kezdenek működni? Akik manipulatív műveleteket hajtanak végre a testtel, akik digitális, szimulált és nagyobbára testetlen, vagy átalakított, például korrigált, hibáitól, hiányosságaitól megszabadított materialitású entitások módjára léteznek. Ebben a kontextusban a virtuális szubjektumok már nem léphetnek és nem is lépnek be az új és alternatív térbe, fönntartva önazonosságukat (a térbeli átjárhatóság értelmében kapcsolva össze a medializálatlan és a medializált tereket), hiszen ott jönnek létre, annak specifikus viszonyainak megfelelően és hatására konstituálódnak, alakulnak át. Reinhold Esterbauer a következőképpen határozza meg – az ő kifejezésével élve – a virtuális, digitális szubjektumok jellemvonásait: „A végbement testetlenítés révén a virtuális szubjektumok látszólag test nélkül élhetnek. Természetesen a testi valójában jelenvaló ember az, aki belép a digitális világba. Kötve marad érzékeihez és létezésének testi feltételeihez. De a virtuális térben való aktivitáshoz lehetségesnek tűnik saját testének kikapcsolása: az ember a virtuális térben nincs helyhez kötve, fölvehet különféle identitásokat, áthidalhatja az időt stb. Szinte a platóni ideák világában mozog.”[1]
A telekommunikáció digitális terének a virtuálissal való fenti összebékítése csakis a konstitutív és kiiktathatatlan (?) szerepű primer medializálatlan térrel való szembenállásukkal indokolható, a közös nevezőt pedig többek között a testetlenítés mozzanata alkotja. „A hang, amióta csak ember élt a Földön, létrejöttének helyéhez és idejéhez volt kötve. Az emberi hang pedig az ember jelenlétéhez” – olvasható Benczik Vilmos A másodlagos szóbeliség nyelvi kihívásai című tanulmányában.[2] Értekezését annak bemutatásával folytatja, mikor és hogyan szűnt meg vagy alakult át az embert a saját hangjával összekötő bensőséges kapcsolata. „A telefon és a fonográf feltalálása ezt a korábban eltéphetetlennek tekintett kapcsolatot szakítja szét. A telefon térben, a fonográf pedig térben és időben is elszakítja a hangot a létrehozó embertől. Ha korábban elhangzott egy szó, az mindig bizonyosan »in statu nascendi« volt – mögötte ott tudtunk az embert, s így a hangzó szó körül szükségképpen az élet mágikus auráját láttuk. (Az emberi test jelenléte nélkül felhangzó szó szakrális volt és transzcendens: többnyire a földöntúli erők szóltak ily módon az emberhez.) A két találmány révén ez a bizonyosság megszűnik, s végbemegy a kommunikátumnak a kommunikáló embertől való […] elidegenedése […]”[3] Az immaterializáció lehetővé teszi a térbeli, valamint rögzítés útján az időbeli elválasztottság áthidalását. A szubjektum bizonyos határokon belül – figyelembe véve, mely kommunikáció csatorná(ka)t használja, s igazodva azok jellemvonásaihoz, szabályszerűségeihez – szabadon váltogathatja identitásait, játszhat velük. Ilyképpen a virtuális térben immár gyakran több felvett, az új közegben megképzett identitás, felkutathatatlan eredetű és efemer szubjektum között zajlik az interperszonális kommunikáció. Elég a gomba módra szaporodó csetszobák, esetenként pedig a társkereső és közösségi oldalak fiktív tagjaira utalni.
A primer (medializálatlan) térnek a telekommunikáció medializált és a virtualitás szimulált terével való konstitutív szembenállása többek között Dieter Merschnek – az ő találó kifejezéseivel élve – a mediális sematizmusra és a médiaidealizmusra irányuló kritikáját idézi fel. Bírálatának tárgyát azok a közkeletű, gyakran a technicizmus különböző formái által motivált elképzelések alkotják, amelyek az ismereteket teljes mértékben az információközvetítő közegek produktumaiként kezelik. Természetesen Mersch is azon a véleményen van, hogy „médiumok nélkül nem gondolkodhatunk, illetve nem állíthatunk elő jelentéseket, [vagyis] hogy nincs megismerés médiumok nélkül”, azonban nyomban hozzá is fűzi, hogy ennek ténye „nem jelenti szükségszerűen azt, hogy a médiumok értelmet vagy ismereteket generálnak – sokkal inkább a jelentések hoznak létre jelentéseket, a tudás a tudásból keletkezik, amely folyamatban a médiumok nélkülözhetetlen elemként vannak jelen.”[4]
Tillmann József A. az eredendővé vált általános medializáltság állapotáról a következőképpen ír: „A mediatizáltság már szinte mindenütt megjelent […] A médium metaforája ezáltal mindenhatóvá vált: mindent áthat és mindenen áthatol. Ennek következtében pedig minden médiumként ismerszik fel.”[5] További érvelése a transz- vagy extramediális, tehát a médiumoktól függetlenül létező valóság gondolatát implikálja: „Az új technológiák révén […] eddig ismeretlen vetületeiben, új összetevők fényében más metszésvonalak mentén pillanthatjuk meg mindazt, ami mindig is körülöttünk volt.”[6] (kiemelés tőlem, B. O.) A közvetítő közegek ennek megfelelően a világ potenciális és teljes mértékben kimeríthetetlen perspektivikus gazdagságát eredményezik, azét a világét tehát, amely önmagában adott, esetleges közvetítettségeitől függetlenül (is) létezik. Tillmann a mindenséget mint transzcendálhatatlan teljességet medializálhatatlannak tekinti.
Az extramediális realitás Walter J. Ong általános diskurzuselméletében is megjelenik, s a különböző megnyilatkozástípusok jelentésének s ezáltal (legitim) értelmezhetőségének aranyfedezetét alkotja. A szöveg mint interpretáció című tanulmánya a szóbeli megnyilatkozást és a lejegyzett szöveg tényleges realizációját (értő olvasását) egyaránt a nonverbális kommunikációs szituációban feltartóztathatatlanul zajló diskurzus függvényeként kezeli. Ez a diskurzív szituativitás az irodalmi produkció interpretálását is meghatározza. „Amennyiben a szöveg statikus, rögzített, »kívülálló«, nem megnyilatkozásnak, hanem vizuális konstrukciónak számít. A szöveg kizárólag élő személy elméjében létező és működő kód által tehető megnyilatkozássá. Ha a megfelelő kódot ismerő személy átfutja a vizuális struktúrát, és – hangosan vagy képzeletben, közvetve vagy közvetlenül – hangok temporális szekvenciájává konvertálja – azaz ha a szöveget valaki elolvassa –, csakis akkor válik a szöveg megnyilatkozássá, s csakis abban az esetben folytatódik a felfüggesztett diskurzus, vele együtt pedig a verbalizált jelentés.”[7] A verbalizált jelentés kifejezése – a szóbeli megnyilatkozások és az értelmezett-realizált szövegek komplex diskurzivitásán belül – a még verbalizálatlan, ám valójában létező és a már verbalizált jelentés, továbbá ezáltal a medializálatlan és a medializált valóság meghatározó oppozícióját vonja maga után. Ong elméletében – oralitás és lejegyzett-szövegszerű megnyilatkozásokról lévén szó – az extramediális valóságot az extratextualitás jelöli. „A szövegek csak annyiban bírnak jelentéssel, amennyiben extratextuális elemekké alakítódnak át.”[8] Az ongi extratextualitás és textualitás szembenállását medialitás tekintetében mellesleg ambivalens viszony fűzi a merschi teóriához, ugyanis Mersch megjegyzi, hogy „a nyelv nem explikálható médiumként. Persze vannak mediális szempontok, de a nyelvhez nem csak a szemantika struktúrája, a hang, a beszéd duktusza tartozik, hanem a retorikai praktikák, az argumentáció és a megtörés, valamint a reflexió véget érni nem akaró kreativitása egyaránt. Egyfajta intervenció jellemzi. Többek között abban rejlik mindez, hogy a nyelvvel mindenkor fel tudunk hagyni, transzformálni tudjuk, nem utolsósorban a hallgatás performativitásában. Pont ezért a nyelv épp oly kevéssé redukálható medialitásának struktúrájára, mint ahogy az észlelés vagy a művészet sem.”[9]
[1] Reinhold Esterbauer: Isten a cybertérben, http://www.vigilia.hu/2003/1/esterbauer.htm
[2] Benczik Vilmos: A másodlagos szóbeliség nyelvi kihívásai, http://www.freeweb.hu/benczikvilmos/manyeszeged.pdf
[3] uo.
[4] Dieter Mersch: Medialitás és ábrázolhatatlanság. Bevezetés egy „negatív” médiaelméletbe (részlet) = Filológiai Közlöny, 2004/3–4., 173. o.
[5] Tillmann J. A.: Inter media, http://www.c3.hu/~tillmann/konyvek/tavkertek/inter.html
[6] uo.
[7] Walter J. Ong: A szöveg mint interpretáció: Márk idején és azóta, http://nyitottegyetem.phil-inst.hu/filtort/ktar/szny/ong_mark.htm
[8] uo.
[9] Dieter Mersch: Medialitás és ábrázolhatatlanság. Bevezetés egy „negatív” médiaelméletbe (részlet) = Filológiai Közlöny, 2004/3–4., 185. o.
